Édesanyám emlékeiből:

Pontosan a nyolcvanötödik karácsonyomat fogom megérni, ha a Jóistennek nincs más terve velem. Tehát nemsokára nyolcvanöt éves leszek, amely olyan hosszú idő, amit még kimondani is sok!

Legszámosabb karácsonyaim történéseit már elfelejtettem, de arra biztosan emlékszem, hogy minden alkalommal lázba hozott az ünnep, Isten szeretetének kisugárzásával és Krisztus születésének misztikumával, függetlenül anyagi helyzetünktől és társadalmi állapotok milyenségétől.

Azért szépszámmal akadtak emlékezetes karácsonyok is, amelyekre visszaemlékszem, mivel lelkileg észrevehetőbben megérintettek, mint a többi soronlevők.

Kegyetlen hideg tél volt abban az esztendőben, olyannyira, hogy annál már csak a szegénységünk volt kegyetlenebb. Ámbátor a szegénység is, mint minden más fogalom, viszonylagos. Mert csak most hetvenvalahány év távlatából tűnik az akkori szegénységünk kegyetlennek. Amikor benne van az ember, nem annyira rossz, mivel az adott állapotot szokja meg.

Sokan voltunk testvérek, tizenegyen, de abból már ketten kimentek a nagyvilágba. Akkor is voltunk szüleinkkel tizenegyen összesen abban a számomra oly hatalmasnak tűnő egyszobás, faragott fagerendákból ácsolt egyszerű házban. Én voltam a legkisebb bátyáim és nővéreim között. Apám hadirokkantnak számított, az első világháborúban sebesült meg olyannyira, hogy lábát kénytelen volt húznia maga után és emiatt járása nehézkessé vált.

Földművelésből és állattenyésztésből éltünk, pénzkereső nem lévén családunkban, mert abban az időben ilyen munka ritkaságszámba ment s gyakran küszködtünk pénzhiányban. Még mai nap is csodálom drága édesanyámat, hogyan sikerülhetett neki tizenegy embert etetni, gúnyázni és hat bátyámat napi dohánnyal ellátni.

Kislány voltam, de nem annyira kicsiny, hogy bátyáim ne cipeltek volna magukkal, ha nyáron munkára mentek. Kaszálás idején, amikor a Hargita oldalában szénát „csináltak”, felállítottak egy fenyőcsutakra, akkorára, hogy táncoltam is rajta. Amikor kedvük úgy tartotta tréfásan rám kiáltottak:

– Katika, halljunk nótát, vagy, lássunk táncot!

Én énekeltem nekik, úgy szólt a vékony gyerekhangom a tiszta havasi levegőben, mint egy ezüstcsengettyűé. Nekem ez volt a dolgom, szórakoztattam őket, szép hangom volt akár egy énekes madárnak. A szomszéd kaszálókról is odajöttek a férfiak és csodálkozva hallgatták énekemet. Néha eluntam a szórakoztatást, megmakacsoltam magam és hallgattam. Ilyenkor a férfiak könyörgésre fogták a dolgot:

– Még csak azt énekeld el aranyos Katika, hogy:

Nem járok én „súvva” sem,
„Ooda” járok ahova te!

– Nem, elfáradtam, pihennem kell!

– Ha tovább énekelsz, búcsúra nyalókát veszünk!

– Már lejárt a búcsú!

– Akkor karácsonyra.

– Csak úgy, ha színesképp is lesz Jézuskával és Máriával!

– Lesz!

– Tetvésző fésű is legyen, rózsaszínű, ovális tükör kerettel. Széles, piros masni, rózsás kötényke és rongybaba csipkés köntössel!

Amint már említettem, abban az esztendőben kegyetlen hideg karácsonyunk volt, az ilyen időre szokták mondani, hogy „még a kutyát se küld ki a házból”! A hidegnél még rettenetesebb volt a csontig hatoló keleti szél, amely úgy kavarta a havat, hogy látni sem lehetett tőle. Mondta is szegény aggódó édesanyám:

– Ne gyere velünk a templomba ma karácsony estéjén Katikám, mert nem ilyen gyenge gyermeknek való idő jár odakint!

– De biza megyek én anyám – makacskodtam-, mert Betlehemet akarok látni, Jézuskát, Máriát és barmokat, emberekkel találkozni, prédikációt hallgatni!

Ahogy kiléptünk a kapun az utcára szinte azonnal nyakam köré rántotta szoknyáimat a jeges szél. És ez így ment végig, amíg a távoli templomig értünk a kavargó hóviharban. Hiába vett közre apám és anyám, az alattomos szél megkapta gyenge pontomat. Mert abban az időben akárhány rokolya is lehetett egy falusi lányon vagy asszonyon, mindannyiukról hiányzott a meleg alsónemű, nadrág pedig szóba se jöhetett női személyeknél.

Még el sem értünk a templomig, már megbántam makacsságomat. Hogyisne, amikor teljesen átfáztam. De a rossza még csak ezután következett: ahogy beléptünk, a világ leghidegebb levegője vágott mellbe a fűtetlen teremből. A szenteltvíz annyira belefagyott a kőből faragott medencébe, hogy még fel is púposodott benne a jég. Az oltárnál néhány szál gyertyának égő lángját fojtogatta a hideg. A pap beszédét vastag gőzoszlop kísérte, de gőzölgött a kántor szája is valamint minden szent éneket éneklő vagy köhögő ember.

Szegény édesanyámnak minden igyekezete ellenére, ahogy próbálta a hideg lócán nekem átadni sovány testének minél több melegét, végigszenvedtem az egész misét. Isten meg ne verjen, de soha annyira nem vártam szent karácsony miséjének végét, mint akkor. A hazamenés is egy kínszenvedés volt és nekem akkor őszintén bevallom nem a karácsony járt az eszemben, hanem egy jó meleg szoba, duruzsoló vaskályha!

Nem kellett panaszkodnom, anyám mindent tudott, meglátta rajtam, megérezte szenvedésemet. Otthon nyomban kezelésbe vett, levetkőztetett egy szál pendelyre, két meleg cigánytéglát vett ki a lerből, amit elővigyázatosságból tartott melegen, kis párnát tett rá és ráültetett. Meleg lábvizet készített kis csebrecskében és belelógattatta lábacskáimat, nem voltak megfagyva, csak nagyon átfázva. De itt még nem ért véget a gondoskodása, mert forró teát készített gyógyfüvekből és ez nagy fényűzés volt akkorjában szegény családoknál a drága méz és cukor használata miatt! Körülöttem forgott az egész család, apám kezeimet két tenyerébe fogva súrolta és meleg leheletét fújta rá. Bátyáim fejemet simogatták, és aggódva érdeklődtek hogylétem felől.

Ahogy lassan kezdett felmelegedni testem, úgy lelkem melegét is megéreztem. A szoba túlsó végében, ahol a nagy robusztos asztal állott felette ünnepélyesen világító petróleum lámpással, mellette, hogy ne zavarja az asztalnál ülőket, egy kis karácsonyfa csüngött alá a sötétbarna színt váltott mestergerendáról. Piros, fehér, zöld papírszalagok díszítették, a lucfenyő ágairól piros mosolyú almák kandikáltak elő. Nem tudtam még akkor, hogy szaloncukorkák is léteznek a világon és, hogy helyettük sárga zsírpapírba anyám kockára vágott kenyérbelet csomagolt. De azt már tudtam, hogy az aranyszínű diók kissé kopottak, mert évente jövőre csomagolják el újra és újra, talán már beleik is rég kiszáradt a csonthéjakból. Mégis ez volt számomra a világ legszebb karácsonyfája.

Amikor bátyáim látták, hogy boldog vagyok, és arcomat elönti a meleg boldogság pírja, szerre odajöttek hozzám a nagytermetű kemény emberek a kis törpelányka elé és mind ugyanazt mondták mintha összebeszéltek volna:

– Azért, hogy jövő esztendőben is énekelj, táncolj nekünk!

Az előttem levő kis asztalkára, amit apám azért készített nekem, hogy senki ne zavarjon evéskor, iváskor, tanuláskor, és amikor palatáblára a leckét írom, mindenki letette a nekem szánt ajándékát. Nagy lapos nyalókás cukorkát, melyet hosszú fanyélen lehetett megfogni, gyönyörű színes képet melyen Jézus Mária karjaiból barátságosan integet a napkeleti bölcsek felé, még barmok is voltak azon a képen. Rózsaszínű tetvésző fésű vadonatúj, ovális tükör kerettel, piros és fehér széles selyem masnik, rózsás kötényke, rongybaba csipkés köntössel.

Ennyi sok kedves ajándék láttán azt sem tudtam melyiknek örüljek jobban, úgy éreztem abban a pillanatban, hogy én vagyok a világ legszerencsésebb kislánya. Én ezt akkor mind a karácsonynak tulajdonítottam és közel álltam a valósághoz. Ekkora boldogság hatására könnybe lábadtak szemeim, anyám észrevette szeretetteljesen magához ölelt, és fülembe súgta:

– Megérdemled a boldogságot, rászenvedtél!

Kislány voltam, de azért annyira nem, hogy meg ne gondoljam édesanyám szavait.
Miért kell rászenvedni a boldogságra, és aki előbb nem szenved, az utóbb nem lehet boldog? Nem jár az mindenkinek ingyen, mint a levegő, a víz meg az áldott napsütés? Talán, aki nem szenved és nem éli át a rosszat, nem fogja tudni megbecsülni a boldogságot, a jót?

Krisztus is szenvedett, amikor beleszületett ebbe a bűnös világba, kínoktól szenvedett, amikor megfeszítették bűntelenségéért! Anyja Mária is szenvedett, amikor világra hozta az Isten fiát, de inkább akkor, mikor kereszten látta kínszenvedni azt, akit szíve alatt hordott! Majd Jézus követői is sokan szenvedtek, akik hitükért mártírhalált haltak, vagy akiket üldöztek és üldöznek napjainkig! De vajon megadatott-e nekik, hogy szenvedésükért és kiállásukért cserébe boldogok legyenek? Ezen a világon biztosan nem! De hátrahagytak örökségül nekünk egy napot! Azért lett karácsony a szeretet ünnepe, a boldogság ünnepe, mert az emberiség megváltásáért hozott szenvedéssorozat kezdete ez a nap. És ez a sok szenvedés feljogosít arra, hogy boldogok legyünk karácsonynak szent ünnepén.
Remélem a nyolcvanötödik karácsonyomat is úgy érem meg, mint a többit: szeretetben, boldogságban és lelki megnyugvásban!

Megérte, még a nyolcvanhatodikat is, de már a nyolcvanhetediket hajszál híján nem érte el, de a karácsony titkát, amin akkor töprengett már rég megértette odaát! Nyugodjon békében szegény!

Sebők Mihály

1 Megjegyzés

  1. Rozsnyai László

    Nagyon szép.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük