Nem az igazság nehéz, hanem annak az elfogadtatása. Napjaink általánosan elfogadott vélekedése szerint ugyanis mindenkinek valamiben igaza van. Így viszont már nem igazságról, hanem csak önigazságokról beszélhetünk – jelentette ki nemrégiben Reisinger János irodalomtörténész, főiskolai tanár, a Bod Péter Megyei Könyvtárban, Magyar költők az igazságról címmel tartott előadásának a bevezetőjében.

Magáról a fogalomról az oktató megjegyezte, hogy azt két görög nyelvű szó áramoltatta tovább az európai kultúrába. Az egyik igazságot, a másik igazságosságot jelent. Az alapvető igazság pedig az, hogy csak akkor vagyunk igazságosak, ha a magunk számára (el)várt jót megadjuk a másik embernek is. A továbbiakban három vers segítségével érzékeltette, hogy a magyar költők miként vélekedtek és mit mondtak az igazságosságról.

Elsőként Vörösmarty Mihály (1800–1855), A Guttenberg-albumba című epigrammáját elemezvén megállapította, hogy a költő látta és érzékelte a hazugságokra épült világ nagy ellentmondásait. A kor nagy gondolkodóihoz hasonlóan azonban, hitt az emberiség észre térésében és ezáltal az igazság győzedelmeskedésében. „Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek/ S a kitörő napfény nem terem áltudományt;/ Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből/ S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;”

Ahogy a hazugságot a sötétséghez, úgy az igazságot a világossághoz szokták hasonlítani. Reisinger véleménye szerint Petőfi Sándor (1823–1849) is ilyen megfontolásból adta igazságról szóló versének a Világosságot címet. Ebben félreérthetetlenül megfogalmazza, hogy az igazság rajtunk kívül és tőlünk függetlenül létezik. „Sötét a bánya,/ De égnek benne mécsek./ Sötét az éj,/ De égnek benne csillagok.” Ezzel szemben viszont mi hazugságokkal telített lények vagyunk. Ezért önámítás és okafogyott magunkban keresni az igazságot, mert nem lelhető fel sem a gondolkodásmódunkban, sem a tapasztalatunkban. Közülünk mindenki azt akarja ugyanis igazságnak hallani, amit ő annak tart. Mindenki csak olyan igazságra vágyakozik, ami az ő igazsága. „Sötét az ember kebele,/ S nincs benne mécs, nincs benne csillag..” De a költő azt is kimondja, hogy a középkorban belénk sulykolt tanokkal szemben őt nem a másvilági lét, hanem a jelenben lüktető élet nagy kérdései foglalkoztatják. Például, hogy miért van ezen a világon. „Magáért születik az ember,/ Mert már magában egy világ?…..” És erre a választ újabb kérdések, a használni, vagy nem használni, önző módon, vagy önzetlenül élni felvetésében találja meg. Ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy a boldogság és igazságosság elválaszthatatlanok egymástól, vagyis boldog csak az igazságos élet lehet.

József Attila (1905–1937), Thomas Mann Üdvözlése című verse kapcsán Reisinger úgy fogalmazott, hogy a 20. századi vers, az előző korok költeményeihez képest többet sejtet, mint amennyit állít. „Az igazat mondd, ne csak a valódit,/ a fényt, amelytől világlik agyunk…” szólít fel a költő, azóta szállóigévé vált soraival, amelyek az igazság éltető, és ekképpen az emberi létben nélkülözhetetlen voltára is rámutatnak.

Bedő Zoltán / Székely Hírmondó

1 Megjegyzés

  1. antal m.

    Magyar kultúránk tudományosan tett alapítói!
    Gratulálok az idézet versek figyelmes szerzőjének!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.