A közelmúltban az Erdély.ma portálon Deák-Sárosi László filmesztéta ellenérzéseit fogalmazta meg az 1,6 milliárdból készülő Hadik-filmmel kapcsolatban. Az ügyben Felföldi Zoltán közgazdász válaszcikket írt, amiben visszautasítja a filmesztéta megállapításait. Deák-Sárosi László viszontválaszát holnap fogjuk közölni.
Olvasom az Erdély.ma hírportálon Deák-Sárosi László filmesztéta írását a Hadik Andrásról tervezett film kapcsán. Deák-Sárosi László nem örül annak, hogy film készül Hadik Andrásról. Ha jól értettem a szerző kifogásait, öt problémája van készülő filmmel.
1. Hadik András nem érdemli meg, hogy film készüljön róla, mivel olyan korban élt, ami nem tartozik a magyar történelem dicsőséges korszakai közé.
2. Hadik András nem érdemli meg, hogy film készüljön róla, mivel nem igazán tett le érdemi teljesítményt az asztalra, csak egy „a legjobb esetben is vitatható huszárcsíny” fűződik a nevéhez.
3. Hadik András nem érdemli meg, hogy film készüljön róla, mivel a Habsburg birodalomban csinált karriert.
4. Félő, hogy a film ugyanúgy meghamisítja a magyar történelmet, mint a tervezett, de végül meg nem valósult film a nándorfehérvári győzelemről.
5. A film sokba kerül.
Magam a felsorolt 5 pont mentén szeretném kifejteni, hogy – Deák-Sárosi László véleményével szemben – miért tartom jó ötletnek és üdvözlendőnek, hogy Hadik Andrásról film készül.
Ami az első érvet illeti, a szatmári béke és a reformkor kezdete közötti bő egy évszázad valóban nem tartozik a magyar történelem legmozgalmasabb korszakai közé. „Csak” bő másfél évszázad után helyreállt az ország területi egysége, elkezdődött és jelentősen előre haladt a romeltakarítás majd az újjáépítés az előző századok harcai után. „Csak” végre béke volt és nem háború. Igaz, hogy Magyarország területi egysége a Habsburg Monarchia keretei között állt helyre, de véleményem szerint egy ilyen megoldást ma is elfogadnánk... És véleményem szerint minden tekintetben előrébb lennénk, ha kevesebb dicsőséges korszakkal, és több – a 18. századhoz hasonló – unalmas, eseménytelen időszakkal ajándékozott volna meg bennünket a történelem. Az ilyen időszakokat tehát meg kell becsülni. Az is tény – amellett, hogy sok filmnek meg lehet kérdőjelezni a minőségét, a történelmi hitelességét, a nézőpontját és az üzenetét – hogy a török-kort, a Rákóczi szabadságharcot, a reformkort, az 1848-49-es szabadságharcot és az azt követő éveket már számtalan film feldolgozta, de a 18. századot tudomásom szerint még egy sem. Úgyhogy éppen itt van az ideje.
A második érvnél szalad el a leginkább a szerzővel a ló. Oly mértékben bagatellizálja, sőt, szinte negatív színben tünteti fel Hadik minden cselekedetét, hogy azt a bolsevik propaganda is megirigyelhetné. Hogy a jobbágyfelszabadítás indítványozása nem magyar érdekeket szolgált a sok erdélyi oláh betelepülő miatt. Ez valószínűleg így volt. Csakhogy pontosan ugyanez volt a helyzet az 1848. évi jobbágyfelszabadításnál is. Úgy tűnik, Hadik a hibás azért is, mert abban az időben volt katona, amikor Lengyelországot a szomszédai felosztották. A legdurvább leminősítést azonban Hadik két legnagyszerűbb cselekedete kapja. A jelentéktelennek feltüntetett „védte a bukovinai székelyeket, akik két falut is róla neveztek el”, valójában azt jelentette, hogy a madéfalvi veszedelem után Moldvába menekült székelyeket összeszedte és az általa kormányzott Bukovinában telepítette le.
Ezzel elérte, hogy a székelyek és az ő leszármazottjaik egy tömbben élve, csaknem két évszázadig megmaradjanak magyarnak, és alkalmas történelmi időben és helyzetben a Kárpát-medencébe magyarként visszatelepíthetők legyenek.
Ha ezt Hadik nem teszi, akkor ma nincsen magyar Székelykeve Belgrád alatt, vagy nincsen egy részben magyar jellegű Csernakeresztúr a dél-erdélyi román tengerben. Ha több, Hadikhoz hasonló magyar lett volna, akiknek magyar tömegek kivándorlásánál (pl. a dualizmus-kori, óromán részek felé való székely kirajzásnál vagy az Amerikába való „kitántorgásnál”) helyén lett volna az esze és a szíve, akkor számunkra sokkel kedvezőbb etnikai arányok lehetnének ma a Kárpát-medencében.
Ami Hadik másik híres cselekedetének, a berlini „huszárcsínynek” a lekicsinylését illeti (ami „nem egy nagy hőstett”, „nem nagy szégyen, de nem is dicsőség”), ezeket a mondatokat akármelyik magyargyűlölő, „merjünk kicsik lenni” belpesti liberális értelmiségi leírhatta volna. Az a helyzet, kedves Deák-Sárosi úr, hogy az bizony nagy hőstett és nagy dicsőség volt. Aki próbált már 5-6 főnél nagyobb lovas csapatot egyben tartani, vagy mindenféle navigáció nélkül akár csak 100 kilométert lóháton, ismeretlen terepen – békeidőben és a saját országában – megtenni, annak erről más a véleménye. De nem kell, hogy ilyen tudása legyen az embernek ahhoz, hogy a berlini portyát az ember a helyén tudja kezelni, és ehhez éppen Deák-Sárosi László adja meg a megfelelő érvet. Mint írja: „Hol van ez a huszárcsíny ahhoz képest, hogy 907-ben Pozsonynál magyar eleink legyőzték a háromszoros frank sereget? Hol van Egervár hősei kitartó vitézségéhez képest, akik 1552-ben megvédték a várat a harmincszoros túlerővel szemben? De hol van ahhoz képest, amikor a galíciai fronton a cs. és kir. 82. székely gyalogezred, amelyben harcolt a nagyapám is, számos kitüntetéssel, több más osztrák-magyar és német alakulattal együtt, három évig feltartóztatta a négy-ötszörös túlerőben lévő orosz csapatokat?”
Megmondom: pont ugyanott.
És ugyanott, ahol Bulcsú és Lehel nyugati hadjáratai a 900-as évek első felében. Hadik és a 18. századi huszárság az egyik, magasan kiemelkedő személye és korszaka volt a magyar könnyűlovasság Attilától Örkénytáborig és a második világháborúig terjedő, 1500 éves történelmének. Hadik ugyanis nem csak ellovastúrázgatott Berlinbe, hanem háborús időben, a frontvonalat megkerülve, mélyen benyomult ellenséges területre (450 km-re a frontvonal mögé!), huszárokkal, tüzérséggel és gyalogsággal, ezalatt végig észrevétlen maradt, teljesen meglepetésszerűen bukkant fel az ellenség fővárosánál, azt fegyverrel bevette, beszedte a sarcot, és úgy indult haza, hogy az időközben a szégyenről értesült, őt őrült módon üldözni kezdő, a dühtől tajtékzó, megszégyenített Nagy Frigyes mindig egy nappal mögötte legyen.
Érthetőbben fogalmazva Hadik hülyét csinált Európa egyik jelentős hatalmának az uralkodójából.
Hogy a történelemkönyvek csak huszárcsínyként emlegetik az eseményt, az nem túl erős érv a dolog lekicsinyléséhez, különösen annak fényében, hogy a 10. századi, a kárpát-medencei magyar állam megszilárdulása szempontjából kulcsfontosságú nyugati és Bizánc irányába folytatott hadjáratokat ugyanezek a történelemkönyvek egyszerűen a „kalandozások” szóval írják le, a pozsonyi csatát meg gyakorlatilag meg sem említik.
Itt kell szólni néhány szót a huszárságról.
Magyarország csaknem két évszázad után a 18. században került vissza Európa térképére – még ha a Habsburg Birodalom részeként is. Ennek a Magyarországnak a védjegye, az, ami alapján az országot ismerték és amiről híres volt, a huszárság volt.
Minden európai uralkodó „magyar mintájú huszárságot” akart szervezni, nem pedig osztrák vagy Habsburg mintájút. A 18. századi huszárság az volt a Habsburg birodalmon belüli Magyarországnak, mint az Aranycsapat az 1945 utáni – egyébként a szovjet birodalomba bekebelezett – Magyarországnak. Ez az évszázad és ez a huszárság két, Puskás Ferenc színvonalú és hírnevű huszárral ajándékozott meg bennünket: Hadik Andrással és később, már a 19. század első felére átnyúlóan – Simonyi Óbester Józseffel. Ők ugyanúgy megérdemlik, hogy film készüljön róluk, és ugyanúgy a magyar nevet emelő, a magyar büszkeséget tápláló hősök, mint Puskás Ferenc.
Ami a harmadik érvet illeti, mely szerint Hadik András a Habsburg Birodalomban csinált karriert, ezzel szintén nem nagyon lehet mit kezdeni. Úgy tűnik, Deák-Sárosi László szerint arról is Hadik tehet, hogy 1710-ben született, és a Rákóczi szabadságharc után, a Habsburg Birodalom keretei között élt és lépett katonai pályára. Mintha az ő hibája lenne, hogy nem a magyar függetlenségért küzdött, hanem egy birodalom katonája volt. Jelzem: az ő életének idejére éppen nem esett egy szabadságharc sem. Van ilyen. Ugyanakkor – és azt Deák-Sárosi László is elismeri: „védte a Rákóczi-szabadságharc után elítélteket vagy üldözötteket”. A történelemben nincsen „ha”, de én bizonyos vagyok benne, hogy ha más történelmi korban születik, egy Vak Bottyán, egy Damjanich vagy egy Görgey lett volna belőle. Mellesleg egy gróf Széchenyi István nevű huszárkapitány is a Habsburg Birodalom katonájaként harcolt a napóleoni háborúkban.
Arra pedig magyarként méltán lehetünk büszkék, hogy az egyik legnagyobb európai birodalom nyilvánvalóan kőkemény, csak a teljesítményt figyelembe vevő kiválasztódási rendszerében éppen egy magyar ember volt a legalkalmasabb arra, hogy a teljes birodalom első számú katonai vezetőjévé emelkedjen.
Ha Hadikot a kukába dobjuk, mert ő a Habsburg Birodalmat szolgálta, akkor a kukába kell dobnunk mások mellett Andrássy Gyula grófot, a kiegyezés utáni első miniszterelnököt, különösen annak fényében, hogy később közös külügyminiszterként is tevékenykedett. Vagy Tisza Istvánt, aki ahelyett, hogy a magyar függetlenségért küzdve akadályozta volna az ország – és ezzel együtt az Osztrák-Magyar Monarchia – haderejének fejlesztését, nem átallotta betölteni a Monarchia keretei között létező Magyarország miniszterelnöki tisztségét, és nem átallott mindent megtenni ezen birodalom egyben tartásáért.
Lássuk a negyedik érvet, miszerint a készülő film egy történelemhamisító, a magyar büszkeség növelésére nem alkalmas, sőt: kifejezetten ezt megcsúfoló film lenne! Ha ez így lesz, az tényleg baj. A magam részéről nem ismerem a forgatókönyvet, semmit nem tudok sem az alkotókról, sem pedig a szereplőkről. De minderről Deák-Sárosi László sem írt egy mondatot sem. Ha tényekkel – nevekkel, forgatókönyv részletekkel – támasztotta volna alá ezen aggályát, akkor komolyan vehető lenne, amit írt, annak fényében azonban, amit magáról Hadikról írt, az ember itt is gyanakszik. Ha például tudnánk, hogy a filmet Szabó István rendezi, akkor én is felhördülnék. Minderről azonban én nem tudok semmit, és tekintettel arra, hogy – valószínűleg az olvasók többségéhez hasonlóan – nem vagyok otthon a filmes szakmában, bolsevik ízű propaganda szöveg nyomatása helyett inkább ezzel kapcsolatban kellet volna képbe hozni az olvasókat, köztük engem.
Végül az ötödik érv: a film drága, 1,6 milliárd forintba kerül. Nem tudom, hogy ez sok vagy kevés. Ahogyan azt sem tudom, hogy egy ház építése 100 millió forintért sok vagy kevés. Van olyan, amiért sok. Van olyan, amiért kevés. És van olyan, ami pont árában van. Deák-Sárosi László ezt sem fejti ki az olvasók többségét kitevő amatőröknek. Az egyetlen összehasonlítás, amit tesz, éppen azt erősíti, hogy ez nem olyan sok pénz, hiszen a Nándorfehérvár film 7 milliárd forintba került volna. Szóval nem tudom, de az 1,6 milliárdozás semmivel nem színvonalasabb, mint a stadionozás. Még szerencse, hogy Deák-Sárosi László nem számolta ki, hogy a film költségvetéséből hány lélegeztetőgépet lehetne venni…
Összességében azt gondolom, hogy Deák-Sárosi László minősítése, mely szerint Hadik egy magyar antihős lett volna, egészen egyszerűen nem állja meg a helyét.
Azon persze el lehet vitatkozni, hogy Hadik András ott van-e magyar történelem első húsz történelmi személyisége között. Az én pincémben 22 magyar történelmi személyiség van megfaragva a különböző pinceajtókon, a magyar történelem 1600 évéből, Attilától Orbán Viktorig. Nálam a 22 között helyet kapott.
Akták