Előszó
A romániai magyarság okkal történelminek nevezhető szerepe – idézi két évvel korábbi önmagát a szerző könyve 1976-os müncheni kiadásának bevezetőjében – megint szorongatottá és hangsúlyosan szorongatóvá vált, s a jövő távlatai is megteltek kérdőjelekkel... Ha ma fognék könyvem megírásához – idézem tovább a zárószó szövegét –, szükségszerűen még több lenne benne a vészjelzés.
Az első kiadás megírása óta eltelt két év alatt valóban beigazolódtak az aggodalmak: bekövetkezett Erdély újabb változása. A vészjelek azóta végzetesen megsokasodtak, s ma talán már a vészharangot kellene meghúznom és megkérdeznem, nem terhelnek-e máris végzetes mulasztások? Az „együttélés lehetőségeiben” azóta benne van a szorongásokkal telt kérdés is: hogy valóban lehetséges-e az együttélés olyan tájakon, ahol már a túlélés is jelszóvá vált? A két világháború közötti és a sztálini évekhez viszonyítva a taktika csak annyiban változott, hogy nem nyílt harcmodorban, hanem indirekt úton, szinte zajtalanul folyik az intézményesített lemorzsolópolitika. Nincs látványos elnyomás, „belső” ügyként, szinte láthatatlan eszközökkel működik az állami apparátus: a cenzúrával, a magyar kisebbségeknek „magyarul beszélő románokká” való minősítésével, a káderrendszerrel, a kontraszelekcióval és a nacionalista légkör megteremtésével. (...)
1968 és 1972 között valóban többet fejlődött az erdélyi magyar szellemiség, mint az – addig – elmúlt harminc év alatt, ám az adatok tömege, amelyeket látleletnek és tényfelvételnek szántam, ne tévesszen meg senkit. Ahogy az önálló erdélyi fejedelemség a török befolyás nélkül Kelet-Közép-Európa Hollandiája lehetett volna, ma az erdélyi magyarság is osztozkodhatna az egyetemes szellem javaiban, ha nem rekedt volna kívül a körön, amely Nyugat határait jelzi. A néhány éves reformperiódusban megmutatta, hogy mire lenne képes, ha erejét szabadon kifejthetné. Azoknak a kortársaknak ajánlom Erdély változását, akiket ugyanazok a gondok nyomasztanak és éltetnek, mint engem.
München, 1976. november
Utazás kitérőkkel
Vajon a viszontlátás nehéz pillanatától féltem-e, vagy a rám törő változásoktól, amikor erre az útra vállalkoztam? A határőrök szokványos udvariassága átsegít az első zökkenőn, a pénzváltásnál igyekszem előszedni megfogyatkozott romántudásomat, de fölösleges – a pénzváltó folyékonyan beszél magyarul.
Az első útjelző tábla: Oradea, a régi Nagyvárad – ahogy még bennem él; mindössze tizennégy kilométer. Alkonyat előtt még beérünk. A városba vezető útról egyetlen emlékem sem maradt. A Körös-parti új Dacia Szállóban keresünk szobát. A Nyugatról érkezőnek szinte hihetetlen, hogy kocsija számára mindjárt parkolóhelyet is talál. Komor, nyomott légkör fogad a szálloda halljában. A határok szinte már megszokott félelme után kissé felbátorodva, magyarul érdeklődöm szoba után. Magyarul válaszol a portás, talán magyar is, mert kifogástalan magyarsággal beszél, és mégis mintha nem szívesen beszélne. Talán a fogadó két személyzete is magyar, de egymás közt románul beszélnek – halkan, mintha egymás szavát akarnák ellesni. A hordár viszont román, de jól beszél magyarul; a kétnyelvűség öntörvényileg alakult ki Biharban.
Szokatlan izgalommal indulok az esteledő utcák felé. Hazasiető munkások, fejkendős parasztasszonyok, hivatalnokok, diákok, katonák jönnek szembe a Lenin park fasorán; lesem, figyelem a beszédüket, lélegzetvisszafojtva hallgatom, vajon melyik nyelven beszélnek inkább, magyarul-e vagy románul? Valahonnan az emlékezés mélyéből törnek elő a hangok, az alföldiesen elnyújtott, kissé lágyan zenélő bihari magyar nyelv. Utánuk fordulok, mint a milliós világvárosokban egykor, ha magyar szó ütötte meg fülemet.
Az 1971-es hivatalos népszámlálás szerint Nagyváradnak a hozzácsatolt környező falvakkal együtt 149 896 lakosa van, s ennek több mint fele magyar; a megye 611 548 lakosának körülbelül 35–40 százaléka ugyancsak magyar.
De magyar maradt a város arca is, így élt emlékeimben, bár kelet-európai színek keverednek a kimondottan nyugatias városképbe. Még zsong bennem a harmincas évek Váradja, még oly természetes volt akkor, hogy mindenki magyarul beszél; ma már versenyre kel a román szó a magyarral – kelet felől, a Körösök forrásvidékéről, ki tudja, mekkora a román áradat a város felé?
Milyen sokatmondó a Várad szó: könnyed, vidám, élni akaró a gondokhoz, bajokhoz, a nehezebb élethez szokott belső-erdélyinek. Pedig Váradnak is megvoltak a gondjai. Alighanem erre emlékeznek a feketébe öltözött bihariak. Szent László idejében, 1080 körül már a templomok városa volt, mint Salamanca, de 1241-ben eltörölte a föld színéről a tatár, s amikor négyszáz év után magához tért, és újból tizenegy templom nőtt ki a falai közül, a török pusztította el az utolsó házig.
Ami egykor életet adott Váradnak, a városon átvonuló főútvonal, az lett később a halála is. Ma sincs emléke az elmúlt századokból, csupán a múlt nagy szellemét őrzi.
Az európai humanizmus valamikor itt talált otthonra Janus Pannonius és Nicolaus Olahus idején; a város európai hírű nyomdája állítja elő Comenius egyik munkáját, a Gentis felicitast, és itt született Pázmány.
A törökpusztítás után egy emberöltő sem telt el, és ismét újraéledt Várad, átvészelte Erdély nehéz korszakait, s az első világháború előtt fellobbant még egyszer élni akarása. Ma már csak a híre maradt Ady, Juhász Gyula és a „holnaposok” városának.
Adyra még emlékezik egy-két idősebb ember, de hiába keresem a „Pece-parti Párizs” pezsgő életét, a Bémer tér cukrászdáit és a nagyigényű színházjáró közönséget, az egykori díszmenetek káprázatos pompáját.
Ady cukrászdájában, a Müllerben, ahogy ő nevezte, szegényes múzeumot rendeztek be, az Aréna Színház üresen áll, gyom veri fel az egykori püspöki palota kertjét, és düledezőfélben van az európai hírű, tudósokat befogadó Kanonoksor.
A barokkpalotát, Európa egyik legszebb barokk építményét nemrégen renoválták, Körösvidéki Múzeumot rendeztek be termeibe, ahol az erdélyi magyar képzőművészek alkotásai is helyet találtak, Szervátiusz Jenő, Ziffer Sándor, Szolnay Sándor, Fülöp Antal Andor, Incze János, Mohi Sándor, Nagy Albert és mások munkái. A barokkpalota kertjében áll az erdélyi reneszánsz egyik büszkesége, Giovanni Battista Rica XVIII. századi temploma.
Várad határváros: könnyebb volt elmenekülni innen Magyarország felé, mint Erdély belsejéből. A művelődési életben fontos szerepet betöltő zsidó lakosságot a háborús évek alatt deportálták.
Kezdő művészek vagy irodalmárok nem maradnak Váradon. Az egykor irodalmat teremtő városnak egyetlen magyar lapja van, a Fáklya, egy magyar irodalmi köre és a román állami színház keretében működő magyar tagozat. Nagy múltú színházhagyományából kevés maradt. Valamikor pedig Pesttel vetélkedett. Sőt, amikor a Habsburg-közigazgatás a pesti színjátszást megtiltotta vagy erősen cenzúrázta, a Nemzeti Színház Váradon és Kolozsváron talált menedéket.
A két világháború között még irodalmi központ volt Nagyvárad és az erdélyi magyar irodalom születési helye. Még be sem fejeződött az első világháború, és már megjelent a Magyar Szó első száma (1919. június 15.) Tabéry Géza szerkesztésében, és rövidesen utána a Tavasz, Zsolt Béla irányítása alatt. Jelentős, de rövid életű volt mindkét folyóirat, cenzúra és anyagi nehézségek bénították meg. Később azonban megélénkült Várad hagyományos szellemi élete, Arad és Kolozsvár mellett az erdélyi magyar sajtó központjává vált. A magyar–román viszony teljes megromlásának éveiben, a harmincas évek közepén őszinte közeledési szándék indult Váradról a Família írócsoportjának kezdeményezésére, de a találkozó mégis elmaradt. Tabéry Géza Vértorony című regénye vagy Berde Mária Földindulása az erdélyi valóságról szól, a román néphez való szellemi közeledést hirdeti. Salamon László, Horváth Imre Nagyváradon élő írók a két világháború között ugyancsak őszinte hívei voltak a magyar–román baráti közeledésnek. Salamon László azóta Kolozsvárra került.
Nagyvárad „nemzetiségi vidék” – határszéli város –, más mérce alá esik, mint a belső-erdélyi városok. A nagyrészt magyar lakosságú határsávot, a magyar alföld folytatását a trianoni békediktátum a Szatmár–Nagyvárad–Arad–Temesvár között húzódó vasútvonal miatt vágta el Magyarországtól.
A két háború között és a második világháború után ókirályságbeli, főként dobrudzsai és besszarábiai menekülteket telepítettek ide.
Erdély belseje felé Tiszán túli táj és emberfaj kísér sokáig. Kelet felől, ahol a hegyek feltűnnek, vaskosabb, alacsonyabb termetű hegyi mócok jönnek szembe az aszfaltozott országúton. Oly természetesnek tűnik az életnek ez a lassú, tétova folyása, évszázados egymásba simulása. S ha úgy is volna Biharban, az „őslakosságot” illetően, mint egyes nacionalista történetírók állítják – vajon szükség-e a történelmi tények elhallgatása vagy elferdítése? Az ezeréves történelem nem sújtott-e mindenkit egyformán? Vér és könny hullott mindenütt, amerre a szem ellát – még alig itta be a föld. Minden nehéz itt – az emlékezés és az öröm is. Századok óta élnek együtt magyarok, románok, közös élményeik voltak, de a maguk külön indítékú történelmi szerepét élték; egy azonban közös, magyaroknál, románoknál: a szenvedés. Az öröm mindkét félnek külön járt. A románok csak addig voltak az erdélyi autonómia védelmezői, amíg Erdély Magyarországhoz tartozott. Csak akkor hirdették a határok lerombolását, amikor Erdély a magyaroké volt; mi pedig – Erdély elvesztése után.
Ez itt a Porta Transsylvanica, a Király-hágó. Itt kezdődik a történelmi Erdély: az 57 804 négyzetkilométernyi terület, melyet az alföldi részekkel együtt az imperialista trianoni béke 1920-ban Romániához csatolt.
Múlt és közelmúlt mély izgalma kísér, Erdély változatos históriája. Még él a generáció, mely közvetlen tanúja vagy résztvevője volt a közelmúlt történelmi eseményeinek. Azóta is, amióta elkerültem innen, itt kint a nagyvilágban is csak ezt a földet járom, ahol múlt, közelmúlt és jelen oly elválaszthatatlanul összefonódik. Szerencsétlen földrajzi determináltsága szállást nyújtott tatár-, török- és Habsburgpusztításoknak, az újabb kor magyar–román konfliktusainak. Hihetetlen nagy erőtartalékának köszönheti, hogy a századok folyamán történelmi és szellemi egységgé kovácsolódhatott. Erdélyt több nemzetisége, sokszínűsége és többszázados önálló történelme ötvözi külön egységgé. A középkori magyar királyságnak török élettérbe való jutása (1526) s az önálló állam szétesése után (1541) a maradék nemzet oltalmazójává vált. Több lakosa volt akkor, mint az anyaországnak, a fejedelemség idején szorosabb kapcsolatai voltak Nyugattal, mint a királyi Magyarországnak. Már akkor berendezkedett az önállóságra, kialakult az erdélyi létforma. A történelem döntő pillanataiban éber maradt az erdélyi ember, egészséges ösztönével folytatta „hintapolitikáját” a fennmaradás érdekében. Akkor, amikor Nyugaton Szent Bertalan-éjszakát rendeztek, az 1568-as tordai határozat kinyilatkoztatta a vallásszabadság gondolatát – először Európában. A reformáció befogadása is történelmi felismerésből fakadt. Török és Habsburg között, váltakozó szerencsével viselte sorsát. A török csak aranyat akart, a Habsburgok az abszolutizmus kiépítését; az erdélyi fejedelmek inkább a törökkel szövetkeztek. Nehéz időkben sem lankadt az európai kultúra iránti szomj, és az anyaországgal, Magyarországgal való nyelvi és szellemi egységtudat sem halványult el. Erdélyi talajból nőttek ki a magyar tudományos élet első közintézményei, és erdélyi földön jött létre a magyar színjátszás.
Erőt adó ez a rövidke múltba nézés és lélekgyógyító a csend errefelé. Aki erről a tájról jött és ide tér vissza, mondanivalókkal bőven megrakott tarsolyt visz magával. Az elhalványodott emlékek új értelmet nyernek.
(folytatjuk)