Ma talán még annyira sem értjük, pedig mi is örökségbe kaptuk. Mint valami régmúlt időkből származó meséket, úgy olvassuk, hallgatjuk a körülöttünk élők visszaemlékezéseit, kicsit csodálkozva, kicsit hitetlenkedve, de főleg megnyugodva: ma már mindez múlt, történelem.

Talán nem is mélyedünk el oly gyakran a történészek krónikáiban, magyarázatában, hűvösen követjük politikusok, elöljárók szónoklatait, menekülni igyekszünk az óhatatlanul feltűnő közhelyektől, kínosan kerülgetjük a nagy szavakat, viszolygunk a pátosztól, kissé kényelmetlenül feszengünk a megemlékezésen – nem értjük, ha akarjuk sem értjük, mert örökségbe kaptuk. Valahogy úgy vagyunk a szabadsággal is, mint az élet legalapvetőbb dolgaival, a vízzel, a levegővel. Észre sem vesszük, amíg van, csak hiánya tűnik fel fájón, fojtogatón. Természetesnek vesszük, hogy van, pedig igen-igen törékeny kincs az, melyet ezer meg ezer veszély fenyeget.

Hiszen a múlt szabadságharcai nem végleg lezárult, legendává nemesedő történetek, melyeket tábortűznél vagy megemlékezéseken kell feleleveníteni, hanem állandóan újrakezdődő, időről időre kiéleződő küzdelmek azért, hogy teljesebb, jobb életet éljünk, élhető világot teremtsünk körülöttünk. Lehet, hogy most nem az elnyomó szovjet nagyhatalom ellen kell lázadnunk, lehet, hogy nem a kommunista rémuralommal kell szembeszegülnünk, mint 1956-ban, de ha alaposabban megvizsgáljuk korunkat és helyzetünket, azt láthatjuk, szabadságunkra számos veszély leselkedik. A polgárait elnyomó hatalomra akár ma is ráismerhetünk, amikor magyarságunk miatt nemzetbiztonsági kockázatként viszonyul hozzánk a román állam, nem enged teljes életet élnünk, korlátozza nyelvi és jelképhasználati jogainkat, másodrangú állampolgárokként viszonyul hozzánk, elrabolná közösségi javainkat. A megfigyelésre, megtorlásra alapuló hatalombirtoklási technikának konkrét áldozatai vannak ma is – elég csak a koholt vádak alapján elítélt kézdivásárhelyi fiatalokra gondolni. A lakosság jólétére pedig dilettáns, az országot az eladósodottság útjára taszító kormányok is veszélyt jelenthetnek – gazdasági elemzők nem győznek figyelmeztetni: hosszú lesz a böjtje még a szociáldemokrata kormányzásnak.

De túl mindenféle párhuzamon és hasonlóságon, a történelemből levonható megannyi tanuláságon, október 23-án mégiscsak azt kellene tudatosítanunk, bár egy gondolat erejéig, hogy szabadok vagyunk. Véleményünket elmondhatjuk, leírhatjuk, azért kiállhatunk, cselekedhetünk, eldönthetjük, hol szeretnénk élni, vezetőinket megválaszthatjuk, álmainkért megharcolhatunk. Nekünk már nem meghalnunk kell a szabadságért, csak élnünk kell vele.

Farcádi Botond / Háromszék