A Sebes-Körös Vársonkolyosnál / Fotó: keptar.karpat-medence.hu

Egy valamirevaló településen át kell folyjon valami. Egy folyó vagy patak, de legalább egy árok. Nekünk patak jutott, a Tasád. Régi betonhídján jártam óvodába, iskolába. Ha rosszat álmodtam, innen zuhantam a mélybe, véget nem érő zuhanásokkal.

Itt volt az első horgászás, amihez saját magam készítettem a felszerelést: paszulykaróból, cérnából, parafadugóból és egy behajlított gombostűből. Óriási szenzáció volt számunkra az öcsémmel a kifogott két aprócska kőhal. Győztes seregként vonultunk haza. Nagy tettet hajtottunk végre. Halat fogtunk. Először életünkben. Aztán persze még sokszor, de az már könnyű volt: felnőttként, komoly felszereléssel. De a paszulykarós horgászbot, az életlen gombostű, az maga volt a kihívás.

A Tasád volt a gyermekkor egyik fontos helyszíne. A találkozóhely. Már nem emlékszem, hogy megbeszéltük-e az időt és a helyet vagy egyszerűen csak valami tömegvonzás sodort bennünket egymás társaságába. De ott voltunk és folyton ott lógtunk. Alig vártuk, hogy kitavaszodjon, és menjünk csodálni a patak zúgását, sodrását.

Nyaranta több kilométer hosszan végigjártuk a partját, kerestük a jó helyeket, a nagy fogás reményében. Kisebb korunkban eleinte apám is velünk tartott, merítőhálót készített nekünk vagy csak hozta a fonott kosarat és közösen jártuk a patakpartot. A kishalnak is nagy becsülete volt nálunk. Semmit nem dobtunk vissza. Ami tényleg nagyon apró volt, azt a tyúkok kapták meg csemegének, a nagyobbakat meg mi fogyasztottuk el. Nem is volt annál jobb, mint a forró olajban kisült, saját magunk fogta zsákmányt ropogtatni.

Kilométereket csavarogtunk a Tasád partján, mindkét irányban. Ha meguntuk a horgászást, félredobtuk a botot és fürödtünk. Derékig, mellkasig érő vízben fröcsköltük egymást, úszni persze nem itt tanultunk meg, ahhoz ez a víz túl kicsi volt. A többiekhez képest mi még többet időztünk ott. A család egyszem tehenét vigyáztuk a patak melletti legelőn. Jutott idő mindent alaposan megfigyelni. A fűszálaktól, levelektől, a bogarakig, a vízben ázó kavicsokig. Ez volt a természetes, hogy ráértünk mindenre. Két itatás, az esti behajtás között miénk volt a világ.

Ahogy nőttünk, cseperedtünk egyre gyakrabban a Körösre is lementünk, amibe a mi kis patakunk is belefolyt, és amit korábban csak felnőttek kíséretében volt szabad felkeresni. Az már kiadós, 3-4 kilométeres séta volt.  Megvoltak a bevett helyek, ahová a falu népe nyaranta kivonult strandolni, fürdeni. Hatalmas kanyarokkal tört előre a folyó, amit felénk mindenki csak Körözsnek emlegetett. Tiszteltük, de tartottunk is erejétől. Bizony nyaranta elragadott többeket is a folyó sodrása. Nekem is kijutott pár eset, amikor hajszálon múlt az életem. A Körösnek nem kellett ifjonti életem, kiköpött gyomrából, hadd ússzak tovább az élet tengerén. Szép lassan elszoktunk a Tasád békés patakerejétől, keskeny medrétől, hátat fordítottunk a kipányvázott tehénkének és a nagyok nyomában mi is a Körösnek vettük az irányt.

A folyó vadregényes kanyarulatainak aztán a meder szabályozása vetett véget. Húztak egy hosszú egyenest és onnantól kezdve abban folyt a Körös. Ezzel a hosszú egyenessel múlt el a mi gondtalan ifjúságunk is. Elvették tőlünk a „Körözst”, aminek régi medréből már csak mutatóban maradt valamicske. Attól kezdve a Körös számunkra egy idegen folyó lett, ahol kelletlenül tengtünk-lengtünk. Aztán elmaradtunk.

Már csak a legkitartóbb horgászok járnak ki. Időnként feltesznek egy-egy képet egy csúnya, lapos víztározóról, de az nem az én Körözsöm. Az valami szétterülő víztömeg.

Hát jobb híján emlékezünk. A Körözsre és vele önmagunkra.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük