Fotó: ebihoreanul.ro

Azok a békebeli meccshangulatok… Akkor még nem volt Barcelona és Real Madrid, csak a nagy fővárosi csapatok, de nekünk főleg az Unirea Osorhei. A megyei kettőben vitézkedtek. A nyolcvanas évek végén már kizárólag államnyelven írták a helyneveket, a magyar szövegekben is. Csak a tiszteletes úr emlegette nekünk néha ezt a szép hosszú, ízes szót: Fugyivásárhely.

Egy-egy A4-es plakát hirdette a központban a soron következő meccs időpontját, ami komoly eseménynek számított, belépőt is szedtek a szigorú arcú rendfenntartó bácsik, akik a mérkőzés tiszteletére zakót is húztak ilyenkor. Az egyik karjukon ijesztő vörös szalagot viseltek, innen tudtuk, hogy fontos szerepet töltenek be. Például nem engednek be a pályára. Oda kérem, földi halandó meccsnapon nem léphetett, csak a két csapat labdarúgói.

Minden olyan egyszerű volt akkoriban. A pályát a nézőtértől egy egyszerű szalag választotta el. A nézők pedig a pálya szélén álldogáltak. Többszáz ember is összegyűlt ilyenkor. Ez volt a nyolcvanas évek kedvelt társadalmi eseménye, amikor a faluközösség gondtalanul kikiabálhatta magát, kiengedhette magából az összegyűlt feszültséget. Szidhatta a bírót vagy a kétballábas csatárt (mást persze nem!) és a meccs végén együtt sörözhetett a gólkirállyal.

Ilyenkor háló is került a kapukra, szépen lenyírták a fűvet, mésszel akkurátusan kijelölték a pálya vonalait. Mi pedig szépen letelepedtünk a szalag alatt, előtt és kezdődhetett a szurkolás. Mi, gyerekek voltunk a B-közép, mi biztattuk hangos szóval a csapatot. Zengett a „Hai Unirea!”

Bálványoztuk a csapat tagjait. Összeszokott társaság volt, magyarok, románok vegyesen, több településről verbuválva. Odahaza ritkán kapott ki az Unirea, még a korszak erős váradi gyári csapatait is megszorongatta a kupaselejtezőkben. A mérkőzés fénypontja azonban mégiscsak a szünet volt számunkra. Amikorra a szigorú rendfenntartó bácsik is megenyhültek és mi az elválasztó szalagok alatt besurranhattunk a pályára, úgy tenni, mint a nagyok, játszani a focit. Igazi, hálóval felszerelt kapuba lőni a gólt.

A győztes meccseket nagy ünneplés követte. A csapat tagjai és a nézősereg tekintélyes része sörözni indultak a kocsmába. A megérdemelt meccsprémium hamar legurult a torkokon.

Ha éppen nem volt focimeccs, akkor miénk volt a pálya. Óriási hévvel kergettük a labdát a kispályán, a nagypályán keresztbe, vagy különlegesebb alkalmakkor, amikor összejöttünk elegen, a nagypályán is. Aztán ott voltak a kiruccanások a szomszédos falvakba. Fogalmam sincs ki szervezte ezeket, vagy csak spontán a nyeregbe szálltunk és elkerekeztünk a szomszédba egy-egy hangulatos, faluk közötti mérkőzésre.

Mindegy volt, hogy hétköznap vagy hétvége, jópáran szinte napi megszállottsággal ott voltunk a pályán. Néha még rossz időben is. Ha meg nem volt senki, vagy csak alig néhányan, akkor jöttünk másnap és holnapután. A pálya volt a grund, a találkozási hely. A minden.

A mai olvasónak és a mai önmagamnak persze magyarázattal tartozom: ez nem a digitális korszak volt, nem volt ami fogva ejtsen. Kint éltük az életünket. Udvaron, kertben, patakparton, focipályán, utcán. Valahogy minden különösebb, sőt inkább semmilyen szervezés nélkül összefutottunk. Mai ésszel már megfoghatatlan ez, hogyan tudtunk folyton találkozni, egymásba botlani. Hiszen manapság jó előre időpontot kell kérni, egyeztetni, határidőnaplóba, naptárba jegyezni. Akkor csak megtörténtek a dolgok. Spontán. Ha jó idő volt, kint voltunk, ha rossz idő volt, sokszor akkor is.

A lassú idő korszaka volt az, amikor csak egyszerűen megtörténtek a dolgok. Velünk együtt.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük