Amikor eljött a szombat, Vaszival felnyergeltük a rozsdás kerékpárokat. A nálam egy évvel nagyobb szomszéd fiú nem bízta a véletlenre a buli kimenetelét, egy ötliteres demizsont is akasztott a bringa egyik szarvára, ami színültig volt háziborral. Úgy illett, hazafelé már ne lötyögjön benne felesleg.
Hosszú volt az út Püspökiig, ahol már vártak minket az osztálytársak. Valami roskadt épület üres helységeiben volt a buli, a kilencvenes évek nagy slágereivel, hangulatvilágítással, jókedvvel, nevetéssel.
Vaszi imádta a magyar lányokat, ők meg élvezték a román fiú akcentusos, töredezett magyar beszédét, a viccelődéseit. A magyartudását mondjuk nekem köszönhette. A magyarórák a kerítés két oldalán kezdődtek, még óvodás korunkban. Aminek az lett a vége, hogy ő szinte perfekt megtanult magyarul, én meg, kényelmességem miatt, alig-alig románul.
A kilencvenes évek elején nagykanállal adagolta magát életünkben a nyugat, az addig soha nem látott magnók, tévék, ruhák, zenék, és egyáltalán valami hírből sem ismert életstílus kopogtatott az ajtónkon, akik a gyermekkorunkat még a szocializmus egyoldalúságában, szikár kiszámíthatóságában éltük meg, így hát persze, hogy fogékonyak voltunk bármilyen újra.
Imádtuk az évtized dallamos zenéit, a rengeteg amerikai filmet, a színeket, amik felváltották a nyolcvanas évek szürkeségét. A technológia gyors lábakon vágtatott. A kazettás magnók korszaka volt ez, amikor diadalittasan vittem haza a Consignatioban vett kicsi, fekete magnót és hallgattam rongyosra a gyorsan elavuló kazettákat.
Tizenévesek voltunk, akikre egyszer csak, minden átmenet nélkül ránkköszöntött egy új világ, a nagy korszakváltás. A szomorú, egyhangú és szorongással teljes ország kitárta kapuit a nyugat előtt és két kézzel habzsolta öreg és fiatal az onnan érkező hatásokat. Kontroll nélkül átvettünk jót és rosszat, fel akartunk zárkózni. A jelszó az volt: ugyanazt akarjuk élni, látni, érezni, mint az imádott nyugat.
Amikor eljött a szombat, Vaszi nyeregbe pattant és néha engem, a könyvmolyt is rábírt, hogy vele tartsak. Mindig máshol kötöttünk ki. Csak a zene volt ugyanaz mindenütt, a kilencvenes évek meghatározó slágerei. Amelyek néha még ma is megszólalnak bennünk. És felidézik azokat a számunkra különleges időket. Tinédzser korunk nagy találkozását a világgal. A nagy indulást, életünk debütálását, ami most valami megmosolyognivaló, mégis könnyesen szép emlékként lappang ott benn.
Ponici Vasile emlékére.
Fábián Tibor