Forrás: skyscrapercity.com

Ma már elképzelhetetlen, milyen volt a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a buszmegállókban állni, rostokolni, téblábolni. Létezni. Eggyé válni az idővel, a korral melyben éltünk. És csak állni és várni, és rendíthetetlenül álldogálni a rossz betonon. Meditatív idők voltak, az biztos. Filozófus elméknek valók.

Persze akkoriban még nem csak a megállókban nem siettünk. Valami jóleső ráérősség jellemezte az életünk. Szinte ránk ereszkedett, befedett, uralma alatt tartott. Tudtuk, hogy hiába is siettetnénk a buszt, az majd akkor jön, amikor jólesik neki. Mi meg vártunk. Ez jutott nekünk. A várakozás egykedvűsége. Aki nem akart várni, az elment buszsofőrnek, mint a jenei nagybácsim.

Nagy szerencsének számított, ha üresen találtuk Szabó néni öreg falócáját a megállóban. Jólesett elterpeszkedni rajta, kipihenni a buszvárás fáradalmait. Akik mégiscsak siettek, azok stoppoltak. Ez az kor ugyanis kedvezett a stopposoknak. Sokszor mindenféle intés nélkül is megálltak az öreg Dácsiák, pár lej plusz mindenkinek jól jött.

Amikor gimnazistává serdültem, már én is a hatos és hetes busz tömegének része lettem. Hideg, fázós, sötét reggeleken toporogtunk a megállóban. Akik frissek voltak beszélgettek is egymással. A többiek állva aludtak, gallérba hajtott fejjel védekezve a hideg ellen. A kora délutáni, városba induló járatokat szerettem a legjobban, ezeken ugyanis kevesen lézengtek. Szinte már nyugati hangulat lengte körül, mindig volt szabad hely, nem kellett tolakodni és a lépcsőn szorongva utazni. Sőt válogathattál, hova akarsz ülni. Tiszta kommunista buszos eldorádó!

Időnként előfordult, hogy nem jött a busz. Hiába vártál türelmesen, negyedórát, félórát, mert nem jelent meg a távolban a jól ismert ócska, lestrapált jármű, merthogy valahol lerobbant. Ilyenkor szépen hazamentünk és egy órával később mentünk a következő járattal, vagy pedig stoppoltunk.

Ha lekésted a buszt és, ha menetrend alapján több órán keresztül nem jött másik, szintén maradt a stoppolás. Ez napközben nem okozott gondot, de télen a hidegben, fagyban állva, a gyéren megvilágított utcán már jóval nehezebb volt irgalmas szívű autósra találni.

És bár szokva voltunk a várakozáshoz, de az mégiscsak felért egy örökkévalósággal, ha két órán át vártad, hogy valaki végre jobbra jelezzen és lehúzzon melléd. Az ember ilyenkor, a hosszú várakozások során átgondolhatta az életét. Az első mindig az volt, hogy ünnepélyesen letette a nagyesküt: az első adandó alkalommal autót vesz és akkor majd ő vesz fel kegyesen másokat. Vagy nem.

A második fogadalom arról szólt, hogy becsszóra ezután nem maradok késő estig a városban, igyekszem haza a nyolc órás busszal. A csoda vigye ezeket a sörözős haverokat, akiknek könnyű, ők a városban laknak, hazasétálnak vagy egyszerűen csak felugranak egy villamosra. De aki stoppol, az várhatja a jószerencsét, egy jótét lelket, valakit, aki pár lejért cserébe megsajnálja a megállóban ácsorgó ázott verebet.

Fotó: Walker Evans / Wikipédia

Ha sokan voltunk, felosztottuk a placcot, egymástól 2-3 méternyire álldogáltunk. Mindenki másképp stoppolt, belevitt valami személyeset, egyedit. Volt, aki karmozdulatokkal integetett föl és alá, míg a többség a hüvelykujjával mutatta az irányt, a távoli otthont. Voltak, akik minden szenvedélyt belevittek a kézmozdulatba és olaszos temperamentummal, idegesítő rámenősséggel integettek, hátha ez, a sofőrt már-már szugerálni akaró karlengetés hatásosabb lesz. Ők voltak a sietősek, akik nehezen viselték az álldogálás egyhangúságát. Mások nyugodtan, békés mozdulatokkal vagy csak egyszerűen fölfelé tartott hüvelykujjukat jelezték, hogy mi a szándékuk.

A mindennapok része volt a stoppolás, épp ezért senki sem tartotta különösebb pechnek vagy tragédiának. Nem idegeskedtünk hát, persze aggodalom volt bennünk, de csak a fázós ácsorgások miatt. Az idő lassan telt. Tudtuk, előbb-utóbb mi is sorra kerülünk. Majd csak jön egy Dácsia, ahol a jó melegben eltrécselhetünk arról, hogy milyen hideg van odakint és milyen jó idebent. És milyen rossz ez a buszközlekedés, és semmi sem jó, dehát ez van, és különben is majdcsak lesz valahogy.

Majdcsak hazaérünk.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.