Kopottas osztályképek sorakoznak egymás után az albumban. Ez még a fekete-fehér időszak. A mai kor gyermekei talán azt hihetnék, akkor még fekete-fehérben éltük az életünket. Pedig dehogy.
Akkor is voltak szép, rikító, életvidám színek. Amik aztán a fényképeken már fekete-fehérré egyszerűsödtek. Talán mert a múlt, a történelem, az eltűnt idő színe e kettő: a fekete és a fehér.
Régi osztályképeken álldogálunk vagy térdelünk, ott a pálya közepén, a zöld fűben. A pálya, ami olyan nagy volt, hogy szünetekben egy egész iskola diáksága elfért rajta. Hordozott is minket hűségesen és tűrte csintalankodásainkat hosszú éveken át. Nagy szó volt a fényképezkedés, mindenki az ünnepi arcát vette fel. Még az osztály rosszcsontjai is leporolták ilyenkor az egyenruhájukról a legutóbbi verekedésük nyomait.
Egyszer futóversenyt rendeztek az iskolában. Több kört kellett leírni a focipálya körül. Igazi verseny volt, nagy kihívás. Többen is rajthoz álltunk az osztályból, más osztályokkal közösen. Ez is egy lehetőség volt, megmutatni mire vagyunk képesek. Célhoz is értünk, valahol az élbolyban. Büszkék voltunk, hogy közvetlenül a jó futók moögött végeztünk.
Azt hittük lefújták a versenyt, pedig az igazi indulás csak ezután kezdődött. Egy végtelennek tetsző megmérettetés. Mindenki ott van valahol a pályán. Küzd azért, hogy célba érjen, hogy jól teljesítsen, hogy az elsők között legyen. Újabb és újabb körök várnak ránk. Valakiket már nem is látunk. Hová tűntek? Mit lett velük?
A tanítónéni után már egy egész tanári kar kerül elénk a képeken. A háttér sem ugyanaz. A pálya helyett már az új iskola főbejárata és oldalsó ablakai látszanak a hátunk mögött. Csak a rendszer változatlan, amit a kötelező viselet, a pionír nyakkendő jelez. A hatodik osztály, majd a nyolcadik. Előre tekintő diákok. Vajon mit látnak? Látják-e a jövőt? Látják-e mi vár rájuk tíz, húsz év múlva? Hogyan alakul az életük?
Itt még minden olyan nyugodt és csendes. 1988 hatodik hó huszonötödike van. Zárul a tanév. Már június van, de mégis felleges az ég, a kép is sötét. Tizennyolc reménykedő arc néz az objektívbe. Senki sem látja az útját, de a fiatalságunk derűlátásra jogosít minket. Arra, hogy valahogy csak lesz, hiszen fiatalok vagyunk, évzáró nyolcadikosok. Azzal majd csak ősszel szembesülünk, hogy a legtöbben többségi osztályban folytatjuk tovább, sok-sok kínlódás között.
Fekete-fehér fényképek. Rajta az indulás, rajta a haladás, rajta az életünk fontos részei. Rajta az a tanító és azok a tanárok, akik részt vettek ebben az egészben. Van, akire ma is emlékszünk. Van, aki beírta a nevét az életünkbe. Mert most, visszanézve, úgy látjuk, hogy része volt abban, amik most vagyunk. Amivé lettünk.
Ilyenek voltunk. Mint bárki más. A huszadik század utolsó előtti évtizedének vidám ismerői. Akik nem tudták mit hoz a jövő és sejtelmük sem volt, milyen lesz ez a nehezen élhető huszonegyedik század. Akiknek egy fekete-fehér Diamant tévé volt a technika vívmánya, amit néha ütni kellett, hogy menjen.
Akik még láttuk és megéltük a lassú időt, hosszú sorbaállásokkal, ami feltértékelte a kenyeret és a tejet. Akik láttuk a könyveket értékük teljében, láttuk a tévét közösen néző családot, a gyertyák lobogását, a minden esti áramszünetek során. Akik hosszú sétákat tettünk az óvodáig, iskoláig, és mégis szép és izgalmas volt a világ.
Mitől volt az? Nem tudni ma már a választ. Egyszerűen csak ilyenek voltunk... (Vége)
Fábián Tibor