Ilyenek voltunk - Fény a sötétbe

Karácsonyi szentmise a Szent Mihály-hegyen Kézdialmás és Lemhény között (2017)/ Fotó: Kátai Edit – MTI/Székelyhon

Nagy sötétségre emlékszem. Ami reánk telepedett, mint valami átláthatatlan és áthatolhatatlan massza. És mégis hazataláltunk benne.

Aprócska fények segítették lépteink irányát. Szinte érzésből haladtunk. A szemünk is szokva volt a sötéthez akkoriban. Nem voltak világító telefonok, nem hordoztunk magunkkal zseblámpát, mert az volt a természetes, hogy az utcán sötét van, csak sápadt lámpák távoli fénye segített tartani az irányt. Időnként az sem, mert majd minden nap és minden este, szinte menetrendszerűen a parányi fények is kialudtak. Akkor is haladni kellett és olyankor is hazajutottunk. A mai fényszennyezésben már elképzelhetetlen ez a sötétség és az is, hogy ebben a sötétben élni is lehet, sőt lépni, járni, hazajutni. Ünnepelni.

Ilyen ránk borult sötétben botorkáltunk szentestén haza. Voltak évek, amikor hó fehérlett és ez segített egy kissé. A szüleink fogták a kezünket, hogy el ne vesszünk a sötétben, mi pedig talán azon töprengtünk közben, vajon lesz-e áram otthon? Vajon megnézhetünk az egyetlen magyar tévécsatornán valami hangulatos karácsonyi filmet? Mert, ha nem, akkor korai lefekvés vár ránk. Esetleg egy kis szenvedős olvasás. A sápadt gyertyafény és a petróleumlámpa kormos üvege, ha van még egyáltalán petróleum az üveg alján. Merthogy hiánycikk. Mint minden már akkor.

Boldogan lépkedtünk a decemberi hidegben. Lépteink alatt csikorgott a karácsonyi fagy. De mi ügyet sem vetettünk sem hidegre, sem sötétre, mert kezünkben szorongattuk a csomagot, a versmondás jól megérdemelt jutalmát, ami számunkra maga volt a karácsonyi evangélium. Benne minden jóval. Olyan idők voltak azok, amikor az ember nem telt be édességgel, mert valahogy mindig kevesebb volt a kelleténél. A déligyümölcs meg inkább valami képeken látott különlegességnek számított, mint valóságnak. Egyszer egy baptista utazó vetítésén láttam belőle jó sokat, egy szentföldi úti beszámoló alkalmával. A nézősereg felhorkant a narancsfákat látva, rajtuk a sárga gyömölcsökkel.

A kicsi, szűk templomot akkoriban könnyen befűtötte a sok hálás ember testének melege. A Csendes éj éneklése közben lekapcsolták a fényeket, avatott kezek meggyújtották a karácsonyfa gyertyáit és a csillagszórókat, és minket szinte elvarázsoltak ezek a parányi, lobogó fények, amik szempillantás alatt elrepítettek minket a kicsi, Isten háta mögötti istállóba. Közben meg száz csomag műanyagzacskóján matatott kétszáz kicsi kéz, jellegzetes zacskómoraj kelt versenyre az ének hangjával, sőt többen már könyékig túrtak az édességhalomba és teli szájjal kóstolták a rég áhított finomságokat.

Karácsony a megelégedettség ünnepe volt, fény a sötétbe, amikor az Isten bevilágolt életünk egyhangúságába és jövő nélküliségébe, és mi ámulva néztük a templomi és otthoni karácsonyfán a sok-sok csillogó díszt. Alatta pedig izgatottan kerestük, majd bontogattuk a nekünk szóló ajándékokat. Nem volt hetekre kitartó édességhalom, csak egy játék vagy egy könyv, de az akkor nagyon soknak számított.

Jézuska hozta ajándéknak.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük