Forrás: muzeuldefotografie.ro

Ha az óvodára gondolok, először mindig egy megfakult csoportkép jut eszembe, amelyre alig fértek a liliputi székeken csücsülő apróságok. Pedig csak a magyar csoport volt rajta. Ma már nem készülhetne hasonló kép, jó ideje a városba járnak a gyerekek.

Merthogy új világ, új szemlélet. A felvétel közepét egy kedves, fiatal óvónéni uralja, aki tyúkanyóként öleli magához a gyereksereget.

Régi épületek, kerítéssel körülvett aprócska udvar jelenik meg az emlékezetemben, ami persze óvodásként még óriásinak tűnt. Csak felnőttként csodálkoztam rá, hogy milyen kicsi udvaron játszottuk el a fiúkkal, hogy mi vagyunk a szilaj lovacskák, miközben oldalunkat paskolva poroszkálunk körbe-körbe. Talán valami tévében látott indiánfilmet utánozva.

A foglalkozások közben félve mentünk a román dada nénivel a vécére, ami egy jó öreg, düledező udvari deszkabudi volt. A félsz annak szólt, hogy netán belepottyanunk a sűrűjébe, a nagy koncentrálás közben.

Aztán ott vannak a szereplések. Az egyik képen serényen dobolunk a fakanállal az otthonról hozott fazék fenekén, amit a velünk szemben ülő anyukáink rémült arccal követnek, vajon a fellépés után milyen állapotban kapják vissza a könnyű szívvel felajánlott edényeiket, merthogy éppen alkalmi szakácsot alakítunk és közben teli tüdőből zúgjuk hozzá: keverem, kavarom...

Aztán voltunk varázslók is. Bánatomra hármunk körül az én varázssipkám volt a legkisebb. Ennél sokkal nagyobb bánatom ma már, hogy mostanra már nem emlékszem, mit adtunk elő.

És még egy kép. A kultúrház óvodásszemmel hatalmasnak tűnő színpadán ketten állunk. Farkas Berci nagy beleéléssel, a rá később is jellemző jó tanulós profizmussal darálja a neki kiszabott verset. Én meg öregesen elfogódott arccal, két kezemet összetéve pásztázom a közönséget, valami olyan tekintettel: te jó ég, hogyan szólaljak meg ennyi ember előtt?!

Időnként átvittek bennünket a pár méternyire lévő régi óvodába. Ezt füves óvodaként emlegették akkortájt. Merthogy hatalmas füves udvara volt, amit óriási eperfák uraltak. Több évvel később, iskolásként itt szedtük az eperfalevelet az iskolában vagy otthon tartott selyemhernyóknak. Merthogy ilyen feladatok is utolértek minket a szocializmus végeláthatatlan építése közben. A fűves óvodában kedvünkre játszhattunk vagy éppen eltűnhettünk a felvigyázó óvó nénik szigorú tekintete elől.

A mindennapok része volt a nyakunkba akasztott kicsi óvodás táskánk, amibe előzőleg odahaza bekészítették az uzsonnánkat. Zsíros- vagy margarinos kenyeret. Jobb napokon bundás kenyeret is. Kimondottan szerettem a zsíros kenyér, alma társítást. Talán azért, mert az unos-untig evett zsíros deszka jobban csúszott a savanykás almával.

Szaporáztuk lépteinket a negyedórányira lévő óvodáig, merthogy gyalog jártunk nap mint nap. Mint mindenki más. Ez volt a természetes és úgy volt jó, ahogy volt. Gondtalan óvodásnak, aki nyerítve prüszköl és poroszkál a füves óvoda hatalmas udvarán és úgy érzi: övé a világ. De legalább annak egy kicsike darabja mindenképp.

Fábián Tibor