A Kis utca volt a település „kertvárosa”. Annak mindenképp, aki az aránylag forgalmas főút mentén lakott. A Kis utcába jártunk óvodába, majd kisiskolásként hittanórára, templomba. De a Kis utcába mentünk akkor is, ha egy jót akartunk lábteniszezni az ott lakó barátokkal. És a Kis utcán keresztül vezetett az út a Körösre is. Egyszóval a Kis utca gyakran látott minket.
Nagy, árnyas fák álltak a házak előtt. Jármű alig-alig járt ott, minden adott volt az összeverődött gyereksereg labdás játékához. Krétával megrajzoltuk a lábteniszhez szükséges kockát és pattoghatott a labda napestig.
Nemrég, huszonöt év elteltével, újra dolgom akadt a Kis utcán. Azonban hiába meresztettem a szemem, minden más lett, idegen táj, felismerhetetlen, amelyen szinte beazonosíthatatlan volt az egykori utcakép. Már csak otthon, többnapos tépelődés után jöttem rá, hogy ennek az átváltozásnak az egyik fő oka talán abban keresendő, hogy eltűntek a fák. Beton és aszfalt vette át a házak előtti zöld ligetek helyét. Az egykori Kis utca egybefüggő parkolóvá változott, ahol az autódnak biztos találsz helyet, de az emlékeid végérvényesen a múlt megfakult lapjaira költöztek.
A falujáráshoz jármű is kellett. Merthogy a községközpont már akkor is túl nagy kiterjedésű volt ahhoz, hogy gyalog vágjon neki az ember. Ezért aztán amikor elég nagyra cseperedtünk, befogtuk valamelyik otthoni felnőtt kerékpárt saját használatra. Elsősorban nőit, hogy fel tudjunk rá ülni. Azért felnőttet, mert az minden háznál akadt, akár több is, gyermekméretű már kevésbé. Kicsi gyerekek felnőtt kerékpáron – nem mindennapi látvány volt, de akkoriban teljesen megszokott. A kisebbek fel sem érték az ülést, csak a pedált taposták nagy lelkesen.
Látványosak voltak ezek a sok kerékpárt felvonultató roncsderbik, merthogy mai szemmel azok voltak ezek a kivénhedt jószágok, amint porzott az út a nyomunkban a Körösre vezető földúton. Ezekkel a sokat látott bringákkal jártuk a falut. Mindig ült egy-egy kakukkfióka, egy kisebb vagy bicikli nélkül maradt gyerek valamelyik csomagtartón vagy a rúdon. A bátrabbak még a kormányra is felmerészkedtek.
Ezek a biciklis csapatok végigportyázták a falut, a Körös mentét, a szomszéd településeket, de a városba is bemerészkedtünk a nyeregben ülve. Mai szemmel gyenge, sápadt fényű kis lámpákkal voltak felszerelve ezek a drótszamarak, zümmögő hangú dinamó hajtotta őket. Arra éppen elég volt a fényük, hogy orra ne bukjon az ember és a kivilágítatlan kerékpárosra vadászó milicista látókörébe se kerüljön.
Sokat kibírtak ezek a rozsdás alkotmányok. A leghepehupásabb földutakat is bejártuk velük. Ha meg kipukkant a kerék, szépen lassan hazatoltuk a derék kétkerekűt. Ragaszkodtunk hozzájuk. Mostuk, tisztítottuk, festettük és olajoztuk őket. A kor beszerezhető lehúzósaival „díszítettük” a váz egy-egy részletét. Volt, aki telerakta a kerék küllőit macskaszemekkel, hadd világítson a sötétben.
Egyszóval a kerékpár megbecsült társa, eszköze volt gyermeknek és felnőttnek egyaránt. Bárhol voltunk, focipályán vagy Körösparton, sok-sok egymás mellé lerakott bicikli jelezte az eseményt. Azt, hogy itt vagyunk.
Fábián Tibor