Amikor leesett a hó és általában leesett, mert a nyolcvanas években még megbízhatóan bejelentkezett a négy évszak, egyik a másik után, a gyerekember első dolga az volt, hogy megépítse otthona hóemberét. Udvaron, kertben, utcán. Amerre csak jártunk feketeszemű, fazékkalapos hóemberek lógatták hosszú, hegyes répaorrukat.

A következő lépés a szánkózás volt. Lekerültek a padlásra feltett szánkók. Lesepertük róluk a pókhálót és már indulhattunk is a bevetésre, az első szánkózásra, amit még sok-sok követett egész télen.

Volt egy szemétdomb a falu város felőli szélén, ahová az emberek a kidobásra szánt dolgaikat vitték, a döglött macskától kezdve a különféle műanyag és fém holmikig. Télen benépesült ez a kis domb. A vastag fehér hó jótékonyan elrejtette a domb aljába, üregeibe hányt szemetet, a népes gyerekhad pedig nagy hangoskodás közepette szánkázott késő szürkületig.

Később átszoktunk egy másik helyre, a Kis utcai kiskúthoz, ott szélesebben elterülő és meredekebb domb fogadta a szánkázni vágyókat. Nemrég arra jártam és meglepve tapasztaltam, hogy a domb időközben összezsugorodott. Talán soha nem is volt méretes, csak a kisgyerek emlékezetében?

Volt ott sírás és kacagás egyaránt. Attól függően, hogyan sikerült meglovagolni a fából, vasból készült paripákat. Mi inkább hasonfekve próbálkoztunk és közben két kézzel igyekeztünk irányban tartani a szánkót elejét. Ha ülve merészkedtünk a lejtőnek ez már nem mindig sikerült és időnként hempergés lett a vége.

Mikor nagyobbak lettünk sportágat váltottunk. Talán egy tévében látott világverseny hatására jégkorongozni kezdtünk. Ehhez persze megfelelő helyszín is kellett. A Kis utcán keresztül kivonultunk a Körös környékére, ahol akadtak kisebb tavacskák, holtágak.

Ez a sport már a kondícióról, a folytonos mozgásról szólt. Uralni a jeget, amelyen persze korcsolya nélkül, cipőtalppal suhantunk. A korongot nemes egyszerűséggel egy-egy hal- vagy májpástétomos konzerv helyettesítette. A botot már otthonról hoztuk, készen kifaragva, akármi nem volt oda jó, csak egy dőlt L betűre hasonlító vastag karó volt képes játékba hozni, passzolni a korongot.

Nagy csaták zajlottak a vastag jégen, távol a falutól. Nem volt sem telefon, sem közösségi média, valószínűleg az iskolában beszéltük meg hol és mikor találkozunk. Mert egy-egy ilyen játékhoz legalább hat ember kellett. Nagy élmény volt utánozni a nagyokat és egy-egy látványos gólt kapuba passzolni.

A téli sportok, a sok kinti mozgás megedzett bennünket. Az én orrom sem csepegett annyit, mint mostanság. Szerettük a havat, nem féltünk a hidegtől, nem menekültünk az otthon melegébe, hanem naponta belevágtunk egy-egy újabb téli kalandba.

Fábián Tibor