Azokban az években a baniknak is értékük volt. Ha 25 banis érmét találtunk az utcán, gondolkodás nélkül lehajoltunk érte. Ha pedig szép kerek egylejest, az már szerencséssé tette napot, merthogy azért már lehetett is venni valamit. Kisméretű, kétszeresen csomagolt nápolyit, ami mindig friss volt, jólesett beleharapni. Ez volt a legolcsóbb és talán éppen ezért ez volt a kedvencem is.

A hízott ötlejes már valódi főnyeremény volt, abból már fagyit is lehetett venni, és még maradt is belőle egy kis visszajáró. A falu központjában gyakran elpotyogtattak egy-egy aprópénzt az arra járók, amit az iskolából hazafelé tartó diákok serényen felkapkodtak. Aki papírpénzt talált, az már lottónyertesnek érezhette magát. Ritka vendég volt a kezünkben.

A szerencsések már mentek is a boltba. Irigykedve figyeltük Zolit, akinek mindig megvolt a napi fagyira, csokira való zsebpénze. Magabiztosan vonult a cukrászdába, amit mi rövidítve úgy hívtunk: a cuki, és hozta a műanyapoháras fagyit. Mi többiek alázatosan vártuk a lépcső előtt és epekedve nyaltuk a szánk szélét, mert általában csak hetente egyszer-kétszer gyűlt össze annyi apró, hogy mi is bemenjünk a cukiba és a gyors beszédű román eladó nénitől félénken fagyit vásároljunk.

A bolt már nem vonzott ennyire. Nem ábc-nek hívták, mint manapság, hanem szép hosszú, tekintélyparancsoló névre hallgatott: alimentara, amit mi alimentárnak „magyarosítottunk” egymás közt és odahaza is. Oda általában csak szülőkkel, nagyszülőkkel mentünk, akik jobb híján hazai halkonzervet és sárgadinnyéből készült szovjet dzsemet vettek. A polcok üresen árválkodtak a hatalmas üzletben, ahol fehérköpenyes eladók unatkoztak. Mi, kisebbek nem is annyira a polcokra, mint inkább a padlóra koncentráltunk, hátha hever valahol egy-egy elszórt cukorka. Amiért aztán minden szégyenérzet nélkül hason is csúsztunk, hogy megkaparintsuk.

Hanem a cuki, az tele volt csábítással. A szigorú eladó néni időnként megemelte a pult alumínumfedőit és hol fagyit, hol pedig citromlevet kanalazott belőlük, amit mi citronádénak magyarosítottunk. A citromlé nekünk luxus volt, inkább csokira, nápolyira, fagyira gyűjtöttük a banikat. Kicsi, piros asztalkák és székek várták a cukrászdában azokat, akik a szerény süteménykínálatot helyben akarták megkóstolni, esetleg egy-egy pohár citronádé kíséretében.

Az egyenruhás iskolások szünetben is kilógtak egy-egy fagyiért, de jellemzően hazafelé tartva jutalmaztuk magunkat valami finomsággal. A legolcsóbb a már emlegetett egylejes nápolyi volt. Két lejért már egy aprócska, kifli alakú, ezüstpapírba csomagolt csokira is futotta, aminek furcsa fűrészpor íze volt. Mi persze azt hittük a fűrészpor is elengedhetetlen alapanyaga a csokinak.

A fagyiért már jobban zsebbe kellett nyúlni, négy lej hetvenöt baniért vesztegették. A menő srácok fagyival a kezükben andalogtak hazafelé. A csóróbbak csokit vagy nápolyit rágcsáltak. Akinek meg rossz volt a lapjárása aznap és a szüleitől sem sikerült kikönyörögnie egy kis aprót, az a többieket nézte, esetleg rimánkodott az osztálytársának egy kis lapátkányi fagyiért.

Étterem is volt a cuki és az alimentár mellett. Oda már egészen ritkán léptünk be. Talán csak, ha valamelyik tanár küldött valamiért. Az már végképp nem a mi világunk volt, huszonötbanis kisdiákoké.

Fábián Tibor