Hogy festünk ma? Érdemes lenne időnként a mai fényképeink mellé odarakosgatni a régieket is. Az egykori fekete-fehéreket, a megkopottakat, amikor a technika még megragadt a harmincöt évvel ezelőtti szinten, mégis csodás jeleneteket rögzített. Sok évtizeddel ezelőtti ifjúságunkat. Kell-e ennél több?

Valahányszor hazatérünk, régi önmagunkat keressük. A házat, amely felnevelt, ahol jólesett gondtalanul, sűrű nevetések között futkározni és játszani. Még, hasraesni, elesni is, mert utána, egy kis sírás után, leporolva magad, mehettél tovább az úton. Jólesett élni, nőni, abban a szent meggyőződésben, hogy ennek a kiegyensúlyozott csodás állapotnak soha nem lesz vége. Hogy szeretteink mindig velünk lesznek és bármi lesz, ők mindig hazavárnak. Mint ahogy az öreg ház is. Amely felnevelt. Amely otthonunk volt, az udvartól a kertig. A sötét és világos szobákig. A konyháig, amely a család központi része volt. Ahol nagy zsivallyal összegyűltünk, el- és beszámoltunk. Ahol ízlett a nagymama és az anya főztje, és ahol ott ültünk egymással szemben, a régi, kopott, sárgaszínű asztalra könyökölve.

Valahányszor hazatérünk, azzal szembesülünk, hogy a világ változik. Hogy minden más lett, mint egykoron. Hogy eltűntek az udvarról a régi játékaink, hogy már nem az a gyermekkori gondtalanság lakozik a szívünkben, hanem súlyok nehezednek ránk. Hogy egy-egy meghatározó szerettünk már nincs velünk. Hogy gazos a kert és nem leljük egykori önmagunk, mert idegenként ténfergünk az egykori otthon színterein. Hogy telnek az évek és kíméletlen nyomot hagytak arcunkon, és semmi sem ugyanaz már.

Kilépünk az utcára, keressük a régi, meghatározó emlékeket. És arra döbbenünk, hogy minden más lett és benne mi is, csak az emlékek maradtak hűségesen ugyanazok. Eltűnt a falu, eltűntek a régi házak és kedves arcú lakóik. Nénik és bácsik, akiknek jó volt kissé félénken köszönni a csókolomot. Akik elkísértek és óvtak tekintetükkel. Hogy minden olyan idegen már, olyan nehezen felismerhető. Hogy mennyi fáradságos erőfeszítésbe telik, ha fel akarjuk idézni a régit, a múltat, egykori szép, ifjonti, serdülő önmagunkat. Gondtalan gyermekkorunkat. Ami persze, nem volt rózsaszínű és nem volt csak gondtalan. Sok fájdalom és szorongás is része volt, de valahogy az emlékezet már csak a szépet hordozza. Mert igaz a mondás, hogy csak a jóra, a szépre emlékezünk.

Végigautózunk a falun és a mai épületek már nem mondanak semmit. Új emberek, idegenek bámulnak ránk vagy maguk elé kifejezéstelen arccal. Már csak egy korszak fájdalmas elmúlását idézi a jelen, azt hogy semmi sem ugyanaz, ami egykoron volt. Gondolatban megidézzük a letűnt épületekhez kötődő emlékeket, sok sírást és még több nevetést.

Aztán marad a kényszerű jelen. És rádöbbenünk, ez van, ez az életünk. Nincs választási lehetőség. Ilyenek vagyunk. Ma. Most. Éppen. És hogy élnünk és léteznünk kell, megvívnunk jelenünk harcait és napjait. És valamikor, később, majd sok év múlva, hátha ezekhez a napokhoz is kötődnek majd szép emlékek és jó lesz emlékezni.

De most még a múlt számít, és ahogy öregszünk, egyre többet számít. Egyre fontosabb lesz. És ez a gondolat, ez a folyamatos emlékezés, visszalapozás elkísér tán a halálos ágyig, mert a gyermekkor varázsa, földi mennyországa mindenkinek a legfontosabb marad az életében. Amiről álmodni jó, ami beköszönt sokszor, egy-egy ízben, illatban, hangban, képben, a jelenben véletlenszerűen elénk guruló madeleine-darabkák által. És ilyenkor szétárad bennünk a jóleső emlékezet. És párhuzamokat vonunk a múlttól a jelenig. És tárgyilagosan, lemondással, keserűen vagy egyszerűen, félelem nélkül, némi bizakodással megállapítjuk: igen, ezek, igen, ilyenek vagyunk. (Vége)

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Tóducz

    Na, hát azért ennyire nincs vége, még akkor se, ha csak ilyenek vagyunk!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük