Forrás: presasm.ro

Volt abban valami titokzatosság, ahogy az ember beosont a félhomályban derengő közúti híd alá, óvatosan kikerülve a különböző végtermékeket és keresett egy zavartalan helyet, ahol bedobhatta a peccőt.

Nem volt ott különösebb mélység, kövek és betondarabok között egy régi fahíd megfeketedett maradványai hirdették a régi időket. Azt, hogy egykor is volt átjárás a Tasnádon.

Akkor mentünk a híd alá, amikor a többi „jobb helyet” már végigjártuk. Ez volt az utolsó mentsvár. A reménység helye. Ehhez képest nem volt nagy kapás itt sem. Egyszer viszont valami alaposan lehúzta a dugót, kirántva a botot éreztem az erejét, de a horog üresen, giliszta nélkül jött fel a felszínre. Így lett a híd alatti partszakasz legendás hely, fontoskodva meséltünk egymásnak, hogy itt márpedig nagy halak is tanyáznak. Bár a legtöbben mégis csak a dolgukat végezni vonultak le a diszkrét félhomályba.

A híd alatt ücsörögve nem szűnt meg a külvilág zaja, hiszen felettünk, olyan kétméternyi magasságban szüntelen közlekedtek az autók. De ezek a múltat hirdető faoszlopok, meg a sejtelmes sötétség, ahová csak délelőtt köszönt be egy kis napsütés, mégis az elvonulás helye volt a horgásznak. A hátha érzésével vonultunk be a híd alá. Hátha most elcsípjuk azt a hatalmas bestiát. Hátha itt, a híd alatti csendességben értelmet nyer a horgászat művelete. Hátha ma nem üres kézzel kullogunk haza, kezünkben a horgászbotként szolgáló paszulykaróval. Ebben a hátha érzésben az volt a szép, hogy beteljesületlen reménység maradt, de éppen ezért újra és újra lementünk a híd alá, a hátha most sikerül érzésével.

A másik bűvös építmény a vasúti híd volt. Egy jóval magasabb, robosztus szerkezet. Ha nem volt éppen áradás, a szélén volt félméternyi betonozott rész, amelyen keresztül lépkedhettünk alatta. Itt még alacsonyabb volt a víz, egy-két meddő próbálkozás után a peccőt kint hagytuk, csak a hecc kedvéért mentünk be a híd alá. Esetleg hallgatni a felettünk átrohanó vasúti szerelvény betonnal felhangosított zaját. A híd előtt viszont kellően mélyült a víz, jókat lehetett benne fürdőzni és horgászni is. A híd mögött pedig kezdődött a patak felső folyása, egyre távolabb haladva a falutól. Kanyargósan, bokroktól övezve érkezett a patak, és mi számos jó helyet tartottunk számon, ahol érdemes próbálkozni.

Néha már a tavaszi napsütés is kísértésbe vitt, talán csak megcsodálni az éledő természetet. Hallani, ahogy a jég fogságából kiszabadult patak milyen örömmel csörgedezik. A parton persze még mély sárban lépkedtünk, a horgászás ilyenkor csak pár perces próbálkozás volt az átlátszó vízben, ahol nyoma sem volt még halaknak. Az igazi hangulatot majd csak a nyári időszak hozta magával, monoton tücsökciripeléssel és dzsungelként megnőtt növényzettel. Ilyenkor a patak is méltóságteljesen vonult a medrében barnás-zöldes árnyalatban. A mélyebb helyek mindig azzal kecsegtettek, érdemes volt az otthoni vizeshordók alól kiásni a sovány, vöröstestű gilisztákat.

A két híd tájékozódási pont volt. Fel-felnéztünk, amikor átrohant rajta egy-egy szerelvény vagy amikor magányos vándorok lépegettek a sínek mentén, mert úgy gondolták itt rövidebb a haza vezető út, mint az országúton.

Felnéztünk és tudtuk hol vagyunk, milyen messze távolodtunk el a hídaktól, amelyek a falu biztonságos közelségét hirdették.

A két híd között zajlott sok-sok gyermekélet. Sok-sok gondtalan, ficánkoló évünket elsodorta a patak vize, le a Körösbe és onnan is tovább. Talán le egészen a végtelen tengerekig. Csak a két híd maradt. Némán, méltóságteljesen, vigyázva az áthaladókat.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük