Emlékszel még kedves osztálytársam, amikor az első napon a fekete hajú, kedves és energikus tanító néni kijelölte nekünk, megilletődött elsősöknek, melyik padba és ki mellé fogunk ülni? Egy másik szemüveges kisfiút kaptam padtársnak. Nemcsak a csúnya, csontkeretes szemüvegünk, de a keresztnevünk is egyezett. Minden bizonnyal a pápaszemünknek szólt, hogy az első padba ültettek bennünket.
Ezeket a padokat manapság már múzeumokban mutogatnák, ha meglennének. Réges-régi nyikorgó faalkotmányok voltak, amiket megsötétített az idő, a sok-sok diákgeneráció pedig a legkülönfélébb nyomokat, a jövőnek üzenő bejegyzéseket, faragásokat, karcolásokat hagyta rajta. De éppen ezért ezeknek a padoknak lelkük volt, személyiségük.
Mert egyformák voltak bár, de a sok évtizedes szolgálat összetéveszthetetlenül egyedivé formálta őket az idők során.
Madeleine helyett nekem az iskolapadok a múlt őrizői, mesélői és felelevenítői. Amikor más osztályba vetődtünk egy-egy órára, egy pillantással felmértük az idegen pad tartalmát. Időnként papírgalacsin és szívtelenül otthagyott zsíroskenyér-maradék árulkodott a pad tulajdonosának jelleméről.
Fekete Erzsébet már nem volt kezdő a pályán, talán az ötvenes éveit taposta, mikor minket tanított. Energikus volt és igazságos, az a típus, akitől egy kis figyelemmel össze lehetett gereblyézni a tudást. Sokszor tátott szájjal hallgattuk az összevont osztály két évvel idősebb jótanulóinak feleleteit, akik telve önbizalommal mantrázták az aznapi leckét.
A legtöbbünknek a hosszú románversek jelentették az izzadságos kihívást. A végtelennek tűnő versfolyamok sokszor kifogtak rajtunk. A tanító néni nagy büszkeségemre zászlósnak jelölt pár évvel később, pár mondatos indoklásában annyit mondott, ha a román versek nem lennének, egész jó tanuló lenne ez a gyerek.
A zászlós fontos szereplő volt, vagy legalább is mi annak hittük. Elég gyakran négyszögbe kellett állni az új iskolaépület főbejárata előtt, amit mi, tanulók, egyszerű földi halandók nem használhattunk. Talán ha ötször surrantam át rajta tíz év alatt, valószínűleg akkor is tanár kíséretében. A „négyszög” a végtelennek tetsző ideológiai és iskolai tájékoztatás, valamint a különféle szocialista ünnepélyek alkalma volt. Nem beszélve arról, hogy alig értettük és még annyira sem érdekelt. Elől állt a zászlós a trikolórral és fene büszkén, elvégre mégiscsak ő volt a zászlós. Hivatalos ember vagy mi.
Az osztálytermünk az utolsó volt a sorban az úgynevezett régi iskolában. Ami tényleg régi volt, valószínűleg még a Trianon előtti magyar időkből. Az ablak alatt volt a buszmegálló, a túloldalon egy másik, ahol a távolsági buszok is megálltak. Szemben az új malom sokemeletes épülete, attól jobbra a Néptanács, a kommunista időkbeli polgármesteri hivatal. Szerettük ezt az osztálytermet, mert az ablakunk alatt nyüzsgött a községközpont élete, besütött a délelőtti nap, és ha éppen nem szorult össze a gyomrunk valami Eminescu-költemény miatt, jó volt kisdiáknak lenni.
A régi iskolaépület hosszú épülete számos osztálytermet foglalt magába. Alatta ugyanilyen hosszú, boltíves pince húzódott, amibe a tanév elején fát és szenet hordtunk. Ezekből fűtötték be reggelenként a takarítónők az osztálytermek, sokszor füstöt okádó csempekályháit.
Ma, a gombnyomásos korban már nosztalgikusan hangzik, hogy a szüneteket és az órák kezdetét jelző csengőt is emberi kéz jelezte. Valamelyik soron következő osztály ügyeletese lépkedett végig komótosan a folyosón, kezében a csengővel. Egyszer-kétszer én is csengethettem. Mondanom sem kell, ez is kitüntető feladatnak számított.
Ez a hang senkit sem hagyott hidegen. Mindenkinek üzent valamit. Jót vagy rosszat. Egy nehéz románóra előtt a kivégzés kezdetét hirdette érces, fémes hangjával az elítélt számára. Máskor meg a szabadulás örömhírét jelentette egy felelés nélkül túlélt óra végén.
Fábián Tibor