A gyermekkor velejárója volt a munka is. Bármily hihetetlenül is hangzik ez most, 30 vagy több év távlatából, kedves jogvédők. Merthogy a családok többsége akkoriban állatot tartott, zöldséget, gyümölcsöt termesztett a háztájiban.

A legtöbb kertben tengerit lengetett a szél. Csak a miénk volt eltérő, mert a kertész apuka éppen tengeriből vetett a legkevesebbet, de minden másból volt egy-egy kicsi. Kisiskolás korunkban még nem sokat zavartunk a kertben.

Inkább a játék egyik helyszíne volt. Majd kértünk egy pár négyzetméternyi földterületet magunknak. Ez volt a mi kertünk. Amibe, apát utánozva, ültettünk mindenből egy kicsit. Egy-két epertövet, paprikát, paradicsomot, egyebet. Lelkesen gondoztuk, öntöztük, gyomláltuk, sőt szőlővesszővel be is kerítettük ezt a liliputi kertecskét.

Később elmaradt a kertészkedő lelkesedés, de ahogy nőttünk, mi is egyre többször ki kellett vegyük a részünk a kert műveléséből. Főleg kapálás és ásás jutott a fiúgyerekeknek. Mindenki a maga módján csinálta. Az én elvem az volt, hogy minél nagyobb földdarabokat emeljek az ásóval, hogy aztán mehessek vissza olvasni. Apám vakarta a fejét, nem tetszett neki ez a sietős, lélektelen munka. Azt mondta, ez olyan, mintha traktor szántotta volna.

Két másik kertben is segédkeztünk. Ezekben jobbára tengerit lengetett a szél. Itt kapálni kellett. Nyilván nem fűlött a fogunk hozzá, pedig apánk ígért fűt-fát, szalonnasütést, vadnyúl-keresést és Körös-menti kirándulást. De hiába, a gyerekember akkor is csak a játszást kedvelte leginkább. A kiadott munkát azonban el kellett végezni. Lázasan lestük hát a sor végét, számolgattuk a hátralévő sorokat.

Aztán jött a tehénke, amire mi kellett felvigyázzunk. Eleinte sokat, később kevesebbet. Gyermekként még örömünket leltük a legelőn való ücsörgésben. Közel volt a patakpart és a vasút. Számos érdekesség vonzotta a figyelmünket. A tinédzser persze akkor is fáradt ellenkezéssel kereste a kiutat és próbálta valahogy kivívni a maga is elfoglaltságát.

Így jutott pányvára a tehén, mi meg delente kikerekeztünk megitatni a Tasád hűs vizében a szomjazó Gyöngyöst. Ha suli volt, az ember könnyűszerrel kihúzhatta magát a feladatok nagy része alól, de a vakációban biza be kellett állni a sorba.

Sokszor irigyeltük a szomszéd gyereket, akit soha nem láttunk a kertben. Igaz az apját sem. Náluk kapálás nélkül kapaszkodott a tengeri. Meg a gaz. Versenyt futottak egymással. Aztán ott volt egy-két pajtás, akik azt sem tudták merre van a kertjük. Ilyenkor persze nehéz volt elfogadni, hogy nekünk bezzeg segíteni kell. Részt vállalni a családi munkában. Akkor még észre sem vettük, hogy a mi kertünk mennyire különbözik a többitől. Talán csak akkor, amikor már felnőtt fejjel hazalátogattunk és kisétáltunk a kertbe szépet látni. És nem győztük csodálni és nézni azt a sokszínűséget, amit apánk odavarázsolt. Reggeltől estig tartó munkával.

Aztán, amikor egyik napról a másikra kiesett a kezéből a kerti szerszám, azt mondogattuk egymásnak, nézzük meg még most, még ebben az évben jó alaposan a kertet, mert már soha nem lesz olyan, amilyen eddig volt. Olyan pompás, virágzó, egyenletes, gondozott, ami magán hordozza munkás kéz nyomát. És így is lett. Már a következő ősszel elvadult állapotok fogadtak, ahová rossz volt kilépni. Talán gondolatban néha még beazonosítjuk a gyermekkori kertecskénk helyét, meg azt a kis, szőlőlugashoz erősített „ház”, a kuckó helyszínét is, amit mi építettünk és ahová be-behúzódtunk iskola után. És mivel már jött az ősz, mindenféle kabátokkal, szőnyegekkel béleltük a belsejét.

Ahogy múlnak az évek, a kert egyre kevésbé olyan, amilyen régen volt. Az elmúlás szele söpör rajta végig. A gazdátlanság fájdalma ül az elvadult fákon és bokrokon.

Mert minden elmúlik egyszer.

Fábián Tibor