Forrás: moly.hu

Ha iskolából jövet összefutottam az öreg postásasszonnyal, vágyakozva néztem a vállán a degeszre tömött postástáskát. Mennyi olvasnivaló! Mennyi újság, mennyi levél!

Ilyenkor sietve kikunyeráltam a nekünk járó napilapot. Kiváltképp a keddi lapszámot szerettem, abban egész oldalnyi sport is volt, a keddi sporthíradó. Mindenevő voltam, a legunalmasabb termelési riportokon is végigrágtam magam. Ceausescu elvtárs bonyolult útmutatásain, a kongresszusok munkálatain, mindenen amit egy korabeli napilap tartalmazott. Főleg ilyesmit.

A megtermett, vastaghangú postás néni egy közeli román faluból járt be a községközpontba. Hihetetlen mennyiséget gyalogolt, vállán a számomra óriásinak és varázslatosnak tűnő postástáskával. Ha nem faltam volna mindent, ami betű, ma bizonyára nem is emlékeznék rá. De így számomra a nyolcvanas évek egyik biztos pontja volt. Akinek a hiánya rögtön feltűnt, ha valamilyen okból elmaradt egy-egy nap az újság. Szorongó várakozással figyeltem ilyenkor a postaládát, mi történhetett? Az nem lehet, hogy lemaradok a FC Bihor hétvégi meccsének krónikájáról... Valami fel nem ismert, öntudatlan tájékozódási igény lappangott bennem. Egy tizenkét éves-forma gyerek döngette szűkreszabott világa kapuit.

A pár órás tévéműsor nem játszott szerepet, csak véletlenszerűen kapcsoltunk oda, de méla undorral kapcsoltunk is vissza a magyar csatornára. A gyenge, rossz tévékészülékben szinte csak az ima tartotta a lelket. Kéthavonta elsötétült a képernyő, meg persze az esti áramszünet és a vele járó áramingadozás sem tett neki jót. Gyertyás idők voltak. Betűknek kedvező idők.

Akkor már kétheti rendszerességgel bejártam a városi könyvtárba. Valami öt lejbe került a buszjegy. A kora délutáni járatokon elviselhető volt a tömeg. Szépen végigmentem a Kossuth utcán egészen a főtérig, ahol a görög katolikusoktól elvett palotában honolt a könyvek birodalma. Aki szerette, annak ez maga volt a mennyország. A főtéren, a telefonfülkék szomszédságában volt egy újságos. Szépen rákaptam a korabeli sajtóra, a Dolgozó Nőtől az Új Életig. Aztán jött az Utunk, az Előre évkönyv, a Sportul sportnapilap és szinte minden, ami kapható volt.

A nyolcvanas évek végén többedmagammal kényszerelőfizető lettem. Az egyik bukaresti román napilapra, a Scanteia Tineretului-ra kellett előfizessünk az osztálytársakkal. Pontosabban csak azokkal, akiket kijelöltek, hogy belépjenek a KISZ-be. Gondolom amolyan önfejlesztő ideológiai mankóként járt mellé a napilap. Reggelente minden KISZ-es kézhez kapta a maga lepedőnyi újságját. Javíthatatlan sportrajongóként kikerestem belőle a hétvégi forduló eredményeit...

A rendszerváltás első hónapjaiban egyszer jó órát álltam sorba az egyik újságosnál. Akkoriban mindenki falta a demokrácia híreit. A kommunizmus propagandasajtója után szentként tisztelték az írott szót és magát a médiát. Der Spigelt és Romániai Magyar Szót vettem. Előbbi nagy szónak számított akkoriban. A felkapott német hetilap. Valóságos szenzáció.

Még az sem zavart, hogy nem értettem belőle egy vak hangot sem. A képek ellenben szépek voltak, az újságpapír pedig, mint a selyem.

Fábián Tibor