Illusztráció / Forrás: korkep.sk

Volt két rosszcsont az osztályban, akik állandóan büntetésben voltak. Hol az osztályfőnök tanár elvtárs hozatta be velük a „varázsvesszőt” nevelési célzattal, hol a legkülönbözőbb tanárok szigora sújtott le rájuk.

Barátok voltak, jól kiegészítették egymást, mint Stan és Pan. Kedvenc zsiványságuk a lógás volt. Nem kedvelték az utolsó órákat, ha csak tehették megléptek róluk.

Hiába a folyamatos megtorlás, a kor jellegzetes, veréssel egybekötött tanári fellépése, mindez nem segített rajtuk. Sírva állták a pofonokat, majd nevetve, összekacsintva lógtak tovább.

Már az új, emeletes iskolaépületben tanultunk, amikor valami csínytevésük az igazgató tudtára jutott. Maier nem a jó szívéről volt híres. Az a típus volt, akitől szabályosan rettegtek a diákok. A legelvetemültebb rosszcsont is a kezesbáránnyá változott a neve hallatán.

Szóval Heverészi és Piherészi egyszer különlegesen kihúzta a gyufát, méghozzá rosszkor, rossz helyen, éppen ott, ahol nem kellett volna. A vékony alkatú, hórihorgas, kérlelhetetlen tekintetű igazgató a folyosón csípte el őket, közvetlenül a tanári előtt. A rossz szerencsém arra vitt engem is.

Maier egy kézmozdulattal megálljt parancsolt, közel lépett és közben még jól láthatóan és szakszerűen befordította a köves gyűrűjét. Hogy, ha már pofon, hadd fájjon, és olyan taslikat sújtott a két vadócra, hogy a fal adta a másikat. De szó szerint. Heverészi visítva csattant az egyik oldalon, Piherészi ordítva a másikon.

Megfagyott bennünk a levegő. Ilyenkor az ember szeretne valahol másutt lenni. Távol, valami csendes helyen. De ez nem kívánságműsor, így földbe gyökerezett lábbal látnia kell, ahogy „száll egy pofon a szélben”, a két rosszcsont pedig teli torokkal sír, üvölt, hátha így hamarabb véget ér a tortúra.

Egy másik alkalommal az első emeleti osztályteremből távozott elegánsan a két barát. Légvonalban. Kiugrottak az ablakon a virágágyások közé. Ötcentis mélyedés árulkodott a becsapódásukról. Mentek a buszhoz, pedig tudták, hogy nem marad megtorlás nélkül ez a gazemberségük sem.

Persze, hogy megint Maier elé kerültek, de ennek szerencsére már nem voltam szemtanúja. Mikor visszajöttek, vigyorogtak, mint akik nagy hőstettet hajtottak végre: túlélték Maier pofonait.

Minden ugyanúgy folytatódott tovább. Ők gondolkodás nélkül lógtak, verekedtek, aztán elgyepálták őket, levonták a magaviseletüket, behívták szegény szégyenkező szüleiket, de ők csak lógtak tovább. Valamiért ez a busz volt a mindenük. Minél hamarább otthon lenni.

Heverészi kötekedő volt, ha csak tehettem kerültem, ami nem mindig sikerült. Pedig nem volt egy erős alkat, de valamiért benne volt a folytonos verekedési, kötekedési hajlam, még úgy is, hogy verés a vége. Piherészi ellenben jó fej srác volt, akivel jókat lehetett nevetgélni, viccelődni.

A rendszerváltáskor, amikor többen a városi anyanyelvi oktatást választottuk menekülési útvonalként, ők maradtak helyben, a többségi környezetben. A busz közelében, ami napi kihívást jelentett. Amit el kellett érni, amihez el kellett lógni. Vállalva a pofonokat.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Tóducz

    Kedves Fábián úr, én is rosszcsont voltam a suliban. De az én tapasztalatom az, hogy nem a rosszcsontok vegyültek a többségi környezetben, hanem a jó-csontok! Legalábbis mifelénk.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.