Szent András templom és temető – Hidegség / Fotó: hidegseg.hu

Állunk pár tucatnyian Urs Demeter tanár úr ravatalánál. A család, ismerősök és jómagam, az egykori tanítvány. Becsületbeli ügy volt számomra, hogy itt legyek. Hogy búcsút mondjak egykori tanáromtól, osztályfőnökömtől.

Egy utolsó lehetőség. Nem volt nagy hírverés, csak egy véletlenül elolvasott gyászjelentés volt az, ami elém került és ami idehozott. A többi tanítvány nem olvasta, nem olvashatta, mert sokfelé fújta őket a szél. Most tehát mindenkit képviselek. Mert mindenki szerette őt.

Tudományos-fantasztikus novellákat tartalmazó kötetet kaptam a VI. osztály végén a tanár elvtárstól, mert így kellett szólítanunk akkoriban. Abban az évben sikerült a jutalomkönyvesek közé felzárkóznom. Nála ugyanis mindenkinek járt egy újabb esély. Akár otthoni pluszfeladatok elvégzésével, de bárkinek megadatott a tiszta lap, a javítás lehetősége. A gyengébb képességűekre is figyelt és megpróbálta kihozni belőlük a maximumot.

Nagy, kerek betűkkel írta ajánlóját a könyvbe, amely könyvtáramnak azóta is féltett kincse. Büszkén vettem át a tanévzárón. Akkoriban még örültünk a könyveknek. Sokszor átfutottam azóta a pár soros ajánlót, amelybe külön színnel írta be Urs tanár úr: „szeretettel”.

Többek visszaemlékezését olvasva látszik igazán, milyen mély, életre szóló nyomot hagyott a tanítványaiban. Akkor még nem is sejtettük, hogy a kémia, fizika és egyéb órák során a felnőtt korra is készített bennünket. Keveset tudtunk róla. Nem volt még közösségi média, a magánélet szent volt. Azt emlegették róla, hogy az egyik neoprotestáns kisegyház tagja, talán innen, istenhitéből származott mélységes erkölcsi alapja, amiből mindannyiunknak igyekezett adni egy kis útravalót, amivel ki-ki gazdálkodhatott a későbbiekben.

Persze nem volt könnyű dolga velünk. Volt pár nehéz eset, akikkel, ahogy ő mondta, a varázsvesszővel tartott rendet. A delikvens maga kellett behozza az udvarról valamelyik bokor szép szál vesszejét, hogy a tanár úr igazságot szolgáltasson. A tantárgyait nem igazán szerettük, a kémia és a fizika távol állt a legtöbb tanítványától, de valahogy mégis másképp néztünk rá, mint a legtöbb tanárunkra. Olyan hitelesség, elfogadás, figyelem és szeretet áradt belőle, ami manapság is nagy kincs lenne bárki számára. Ha elő is került a varázsvessző, tudtuk, hogy azt az igazságszolgáltatás és nem brutalitás indokolja. Úgy tudott beszélni, számunkra távol álló tantárgyakról, hogy ha a kémiát, fizikát nem is, de őt magát igazán megszerettük.

A legközelebb talán akkor kerültünk hozzá, amikor az úgynevezett praktikák során osztályfőnökként különféle mezei munkálatokra kísért minket. Apai gondoskodással ültetett le tízóraizni és a munka közbeni biztatásában is ott volt a szelíd, összekacsintó atyai figyelem. Kopaszodó, pocakos, jóságos tekintetű bácsi volt, aki negyvenes éveit taposta a rossz emlékű nyolcvanas években.

Ha az órák alatt megfeledkeztünk magunkról hatalmas, erős keze lecsapott a katedrára. Erős hangjával figyelmet, fegyelmet és tekintélyt követelt. Még fegyelmezés közben is tudott humoros lenni: „Ti sivatagi vadszamarak”, mondotta ilyenkor. Mi meg nevettünk, sőt örültünk a kitüntető címnek, mert hiszen éreztük, nincs ebben semmilyen bántás vagy bántó szándék. Még az osztály tekergői is tudták, inkább Urs tanár úr porolja ki a nadrágjukat, mint bárki más a tanári karból, mert az inkább felért egy igazságos atyai fejmosással, mint a régi idők tanári brutalitásával.

Fájt a szívem, hogy a közkedvelt tanár úr búcsúztatására, aki generációkat nevelt fel, és akire mindenki jó szívvel emlékezik, olyan kevesen jöttek el. Ezért a szertartás végén odaléptem a lányához és a nejéhez, hogy elmondjam ki vagyok és mennyire tiszteltem és szerettem sokatmagammal az én egykori derék osztályfőnökömet.

Láthatóan nagyon jólesett nekik ez a pár szó. Hiszen a legnagyobb elismerés egy tanár búcsúztatásán, ha legalább egy kósza tanítvány odatéved és köszönetet mond azért, hogy egykori osztályfőnöke embert faragott belőle.

Fábián Tibor

5 hozzászólás

  1. Névtelen

    Sajnálom,h a távolság és az információ hiánya miatt nem tudtam ott lenni a szeretett tanárom ravatalóján.
    Köszönöm,h te Tibi,megtetted ezt mindannyiunk nevében is.
    Emlékszem azokra a ‘ lehetőségekre ‘ mert akkori diákjaként én mindig annak fogtam fel, amikor adott témán belül gyűjtögethettünk újságokból képeket írással együtt.Beragasztottuk ezeket külön erre a célra szánt füzetbe,Ő átlapozta majd egy általam annyira áhított 10-sel jutalmazta.Ezzel megtanította,h mindenkinek jár plusszba esély, jegyei csinosítgatására csak le kell tennie érte vmit az asztalra.Ez esetben kutakodni kellett,megfelelő képeket osszegyűjteni,ígényesen elkészíteni a vágást,ragasztást…kétszóval:időt szánni vmire amibek aztán megtérül a jutalma. Talán innen ered -sőt biztos- h én is hasonló esélyeket kínálok fel saját tanítványaimnak a különböző projektmunkák megadásával.
    Másik örökre megmaradó emlékem:amikor hatalmas,erős keze nem csak lecsapott az asztalra,ma is hallom a hangját,mellyel figyelmet,fegyelmet,tekintényt ‘követelt’ meg hanem SZERETETTEL ‘ÁTÖLELT’ olyan útravalót hagyva maga után, amit én magam is szeretnék továbbvinni majd hátrahagyni hisz a mindig plussz egy esély MINDENKINEK jár,nem csak felnőttnek gyereknek egyaránt.
    P.Naomi,Székesfehérvár

    Válasz
    • fábián Tibor

      Köszönöm szépen az emlékeket. Beépítettem mindkét róla szóló részbe.

      Válasz
  2. Tóducz

    Kedves Fábián úr, most, hogy egykori tanárának tetszett egy szerény kis emlékezettet “állítani”, ide merészkedek én is egy kedves és igazi tanár emberről való megemlékezéssel, Filep Anna, egykori marosvásárhelyi magyartanárnőre emlékezve, aki a Csitt egylet, magyar irodalmi körünknek volt az önzetlen irányítója, istápolója. 1971.V.25-én ezt írta útravalóként érettségim alkalmából a jutalomkönyvemben (Mózes Huba, “Majd a szabadság békessége is eljön…” c. kötet elejére – az ámerikai magyar, ide beíró, vitézek precíz kedvéért, 4 lej 75 baniban került a kötet! – hogy: “Aki dudás akar lenni,/pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni,/ hogyan kell a dudát fújni. Tóducz Endrének bátorítás képen: Filep Anna tanár.” A tanárnő szerencséjére vagy a mi szerencsénkre, az Ő temetésén sokkal több egykori diák volt, mint Urs tanár úr temetésén.

    Válasz
    • fábián Tibor

      Köszönöm Tóducz úr az emlékezést. Örülök, h sokakban sikerül a saját emlékeit, Ilyenek voltunk élményeit felidézni. Üdvözlettel: Fábián Tibor

      Válasz
      • Tóducz

        Kedves Fábián úr, pszichoszociálisan elemezve a dolgokat, az írása kapcsán, megállapítható, lelkiismeret furdalás nélkül az erdélyi magyar magatartásnak a fő jellemzője. (Megjelentek részvétükkel, a faszbukos beírásaikkal az egykori iskolatársai, akiknek csak halála után lett fontos Urs tanár úr, s nem életében.) Itt mifelénk az embernek egyszer meg kell dögölnie ahhoz, hogy eszébe jusson post mortem valakinek Persze vannak kivételek is, az ilyen meg olyan területeken tevékenykedő egykori és mai celebeknek. Tisztelettel.

        Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé.