Szent András templom és temető – Hidegség / Fotó: hidegseg.hu

Állunk pár tucatnyian Urs Demeter tanár úr ravatalánál. A család, ismerősök és jómagam, az egykori tanítvány. Becsületbeli ügy volt számomra, hogy itt legyek. Hogy búcsút mondjak egykori tanáromtól, osztályfőnökömtől.

Egy utolsó lehetőség. Nem volt nagy hírverés, csak egy véletlenül elolvasott gyászjelentés volt az, ami elém került és ami idehozott. A többi tanítvány nem olvasta, nem olvashatta, mert sokfelé fújta őket a szél. Most tehát mindenkit képviselek. Mert mindenki szerette őt.

Tudományos-fantasztikus novellákat tartalmazó kötetet kaptam a VI. osztály végén a tanár elvtárstól, mert így kellett szólítanunk akkoriban. Abban az évben sikerült a jutalomkönyvesek közé felzárkóznom. Nála ugyanis mindenkinek járt egy újabb esély. Akár otthoni pluszfeladatok elvégzésével, de bárkinek megadatott a tiszta lap, a javítás lehetősége. A gyengébb képességűekre is figyelt és megpróbálta kihozni belőlük a maximumot.

Nagy, kerek betűkkel írta ajánlóját a könyvbe, amely könyvtáramnak azóta is féltett kincse. Büszkén vettem át a tanévzárón. Akkoriban még örültünk a könyveknek. Sokszor átfutottam azóta a pár soros ajánlót, amelybe külön színnel írta be Urs tanár úr: „szeretettel”.

Többek visszaemlékezését olvasva látszik igazán, milyen mély, életre szóló nyomot hagyott a tanítványaiban. Akkor még nem is sejtettük, hogy a kémia, fizika és egyéb órák során a felnőtt korra is készített bennünket. Keveset tudtunk róla. Nem volt még közösségi média, a magánélet szent volt. Azt emlegették róla, hogy az egyik neoprotestáns kisegyház tagja, talán innen, istenhitéből származott mélységes erkölcsi alapja, amiből mindannyiunknak igyekezett adni egy kis útravalót, amivel ki-ki gazdálkodhatott a későbbiekben.

Persze nem volt könnyű dolga velünk. Volt pár nehéz eset, akikkel, ahogy ő mondta, a varázsvesszővel tartott rendet. A delikvens maga kellett behozza az udvarról valamelyik bokor szép szál vesszejét, hogy a tanár úr igazságot szolgáltasson. A tantárgyait nem igazán szerettük, a kémia és a fizika távol állt a legtöbb tanítványától, de valahogy mégis másképp néztünk rá, mint a legtöbb tanárunkra. Olyan hitelesség, elfogadás, figyelem és szeretet áradt belőle, ami manapság is nagy kincs lenne bárki számára. Ha elő is került a varázsvessző, tudtuk, hogy azt az igazságszolgáltatás és nem brutalitás indokolja. Úgy tudott beszélni, számunkra távol álló tantárgyakról, hogy ha a kémiát, fizikát nem is, de őt magát igazán megszerettük.

A legközelebb talán akkor kerültünk hozzá, amikor az úgynevezett praktikák során osztályfőnökként különféle mezei munkálatokra kísért minket. Apai gondoskodással ültetett le tízóraizni és a munka közbeni biztatásában is ott volt a szelíd, összekacsintó atyai figyelem. Kopaszodó, pocakos, jóságos tekintetű bácsi volt, aki negyvenes éveit taposta a rossz emlékű nyolcvanas években.

Ha az órák alatt megfeledkeztünk magunkról hatalmas, erős keze lecsapott a katedrára. Erős hangjával figyelmet, fegyelmet és tekintélyt követelt. Még fegyelmezés közben is tudott humoros lenni: „Ti sivatagi vadszamarak”, mondotta ilyenkor. Mi meg nevettünk, sőt örültünk a kitüntető címnek, mert hiszen éreztük, nincs ebben semmilyen bántás vagy bántó szándék. Még az osztály tekergői is tudták, inkább Urs tanár úr porolja ki a nadrágjukat, mint bárki más a tanári karból, mert az inkább felért egy igazságos atyai fejmosással, mint a régi idők tanári brutalitásával.

Fájt a szívem, hogy a közkedvelt tanár úr búcsúztatására, aki generációkat nevelt fel, és akire mindenki jó szívvel emlékezik, olyan kevesen jöttek el. Ezért a szertartás végén odaléptem a lányához és a nejéhez, hogy elmondjam ki vagyok és mennyire tiszteltem és szerettem sokatmagammal az én egykori derék osztályfőnökömet.

Láthatóan nagyon jólesett nekik ez a pár szó. Hiszen a legnagyobb elismerés egy tanár búcsúztatásán, ha legalább egy kósza tanítvány odatéved és köszönetet mond azért, hogy egykori osztályfőnöke embert faragott belőle.

Fábián Tibor