Emlékszem azokra a vasárnap délutáni vagy esti metsző félelmekre. Az ember ránézett a jövő heti órarendre és azt látta, hogy hétfőn máris két románóra köszönt az életébe. Amiket valahogy túl kell élnie. De hogy? Itt még a jótanulók is bizonytalanul vették az akadályt, mindenki más meg örült, ha túlevickélt nyugodtabb vizek felé, anélkül, hogy hármas vagy négyes íródott volna az ellenőrzőjébe.

A románórák miatti pánikhangulatunkat nagyszerűen oldották az úgynevezett könnyű órák. Amikre úgy gondoltunk, mint az ellazulás, a békés pihenés, a megnyugvás ötven perceire. Ezek egyike volt a kémia, amikor Urs tanár úr tanította. Valami különleges beavatásnak számított, amikor felmehettünk az új iskolaépület emeleti részén berendezett laboratóriumba, a „laborba”, ami tele volt érdekes üvegcsékkel, figyelemfelkeltő tárgyakkal és képekkel.

A tanár úr különféle kísérletekkel varázsolt el bennünket. A mai pedagógusok is megirigyelhetnék azt a páratlan kreativítást, ami jellemezte. Egy középkorú tanár volt, aki szerette félretenni az unalmas tananyagot és valami életszerű érdekességgel, a fizika, kémia és mezőgazdasági ismeretek gyakorlati és figyelemfelkeltő oldalával kápráztatni el a tanítványait.

Tőle tanultunk például szaloncukrot készíteni. Szaloncukrot egy olyan időben, amikor azt a boltokban sem lehetett kapni. Hát persze, hogy mindenki tűzbe jött és buzgón jegyzetelte a receptet. Azt nem tudom, hogy hányan próbáltuk ki odahaza a házi szaloncukor készítésének csínját-bínját, de arra emlékszem, az enyém ehető lett. Talán a fára is került belőle, hacsak nem ettük meg még jóval karácsony előtt.

Tőle tanultunk lombiküveget készíteni. Tudják, azt az öblös üvegedényt, amiben kísérleteket lehet végrehajtani. Nem kellett hozzá más, csak egy kiégett villanyégő, amiből óvatosan kiszereltük az égő csavarmenetes fém felső részét és máris kéznél volt a lombiküveg. Ezt is sikerült otthon elkészítenem. Büszke is voltam rá. Hiszen a legnagyobb elégtétel a nebulónak, ha az iskolában tanultakat otthon alkalmazhatja is.

Tőle tudtuk meg azt is, hogy a giliszta, ha elveszíti teste egyik végét, akkor ez a rész visszanő. Lázba hozott többünket ez az érdekes felismerés. Kiváltképp azokat, akik nem irtóztak a gilisztáktól, merthogy patakparti portyáikon sűrűn rakosgatták a horgokra. Odahaza egy darabig vadul nyesegettük is őket kettőbe, háromba, hadd szaporodjon a giliszta-társadalom. Két hírhedten rosszcsont osztálytársunk azonban elkövette azt a hibát, hogy egy mezőgazdasági órán éppen a tanár úr előtt amputált egy szerencsétlen gilisztát. A varázsvessző persze működésbe lépett.

Megesett az is, hogy teát forralt nekünk a tanár úr a hideg téli délelőttökön, ami kiváltképp jólesett a rosszul fűtött iskolában. Nagy gyógynövénygyűjtő volt. A praktikák alkalmával mindig elraktározott egy-egy köteg gyógyfűvet, de előtte még gondosan elmondta, mi mire való.

Azon tanárok egyike volt, akik nem kaptak plecsnit a mellükre, akik szinte elfeledetten oktattak, neveltek egy-egy falusi iskolában. És a legtöbbjük is így, elfeledetten is távozott az élők sorából. Egy azonban biztos, minden tanítványa a legnagyobb szeretet hangján emlékezik reá. Nehéz időszakban, a rendszerváltás előtti években kellett helyt állniuk. Amikor már mindent üldöztek, amit nem hatott át a szocializmus eszméje és nem szólt a többség nyelvén.

Generációjának zöme már nincs az élők sorában. Csak néhány szakadozott, megkopott, nehezen felidézett rojtos emlék, amit magunkban hordozunk róla, róluk, rólunk. Így készült most ez az Ilyenek voltunk epizód is. Közös emlékezéssel.

Keressük elő a régi, megfakult, fekete-fehér osztályképeket, amelyeken egyenruhás gyerekemberek imbolyognak jobbra és balra. A nap a szemünkbe süt, tétova tekintettel nézünk a régi idők fotómasinájába. Középen pedig ott áll köztünk a tanár úr, aki mint mindig nyugodt, békés, a mi kis univerzumunk kiegyensúlyozottságát a vállain hordozza.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Tóducz

    Kedves Fábián úr, az itthonról elhúzott vándormadarak csiripelik rólunk azt, az itthon maradottakról, hogy nem ilyenek voltunk, hanem olyanok, amiért nekik vándorolniuk kellett muszáj. Az ilyenek ők voltak, mi pedig az olyanok. Tisztelettel.

    Válasz

Hagy egy Válaszot Tóducz-ra Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük