Volt abban valami békebeli hangulat, ahogyan egy-egy kocsma kinézett a rendszerváltás környékén. Vasasztalok, vasszékek, szánkós vodka, olcsó váradi sör, büdös bagó. Gumicsizmás termelőszövetkezeti földművesek és salopétás gyári munkások kerestek egy kis átmeneti megkönnyebbülést.
Később annyi változott, hogy nyerőgépek, biliárdasztalok kerültek a kocsmabelsőbe. A TSZ-munkások kiöregedtek, jöttek helyettük más melósok. Fiatalok és vének. A kocsma a megbeszélő hely volt. Ahol szépen elősoroltuk a világ dolgait és véleményt mondtunk róluk. Akkoriban már sok csatorna ontotta ránk a híreit, itt pedig lehetőségünk nyílt kommentálni azokat. Persze nem lettünk egy szemernyit sem okosabbak, de megkönnyebbültünk, hogy jól informáltnak tűntünk az asztaltársaságban, és elmondhattuk, szerintünk milyen irányba tart világ.
Közben minden változott. A tévéműsorok és a hírek, amiket véleményeztünk, a kocsmából leselejtezték a kényelmetlen vasszékeket és a műanyag vette át az uralmat. Az idősebbek lassan eltűnedeztek, csak mi fiatalok álltuk még a sarat, kitartóan könyököltünk az asztalon és soroltuk egymásnak a világ híreit. Hogy merre tartunk. Hogy van, ami jó és van ami rossz, és a rosszból mintha mindig több lenne. Pedig az alkohol jellemzően segített valamelyest rózsaszínben látni a világot.
Persze mi sem voltunk már a régiek. Megjelentek az első ősz hajszálak. Voltak, akik kikoptak közülünk. Volt akit kiemelt a család, munka, otthon mókuskereke, másokat meg a májcirózis. Mi csak ültünk rendíthetetlenül, a törzstagok, akik mellett elhaladt a világ, a kommunizmus végnapjai, a rendszerváltás, a sajátos keleti kapitalizmus, a nyugattal ismerkedő kilencvenes évek, a nyugatról reánk ömlesztett rikító segélyruhák, a nagy nézettségű tévéműsorok, a csalódások az újban és az első visszasírásai a régmúltnak.
Közben a kocsmát már újra felújították, kikerültek a nyerőgépek és a biliárdasztalok, helyükre számítógép és internetkábel került. Buzgón ismerkedtünk tovább a világgal. Bal kézben a vastag söröspohár, jobb kézben az egér. Hol kattintottunk, hol pedig hörpöltünk. És mintha egy kicsit kevesebbet beszéltünk volna már egymással, de csak egy kicsivel, mert az internet még kezdetleges volt, lassú és sokszor megszakadt. A sör viszont rögtön érkezett.
A szép új világ kellékei között mi már meglett emberekként üldögéltünk. A többség ráért, mert nem várta otthon asszony, gyerek. Lenyomta a napi melót és egy kis ejtőzés után már várta is a megszokott társaság. Merthogy ezt az életmódot nehéz lett volna család mellett vinni, ezért az agglegények és elváltak klubja lett a kocsma, akik mindig ráértek egymásra. Akik a sörnek udvaroltak, a vodkának vallottak szerelmet, és ezek egyvelegével háltak. És persze a legtöbbször macskajajjal keltek.
A kocsma folyamatosan újult, követte a kor igényeit. Letisztult, egyszerűsödött a berendezés. Eltűntek a bóvli képek és tárgyak a falról, és a polcokról. Helyettük megjelent egy felirat: a wi-fi-kód. A műanyag székeket is kicserélték kényelmes kanapékra, amiken nyugodtan hátradőlhettünk miközben az okostelefonunkon jártuk a világot. És valahogy még kevesebbet beszéltünk már egymással. Talán mert már jó volt a jel, gyors az internet, nem volt már üresjárat. Minden figyelmünket lefoglalta a letöltés, posztolás, lájkolás.
Mi persze azt mondtuk, nem erről van szó, hanem az évek, évtizedek során összenőttünk, félszavakból is értjük már egymást. Élőben közvetítettük a hörpöléseinket a világban sokfelé szakadt cimboráknak. Közben egy kicsit fájt a szívünk, hogy ők ott, mi meg még mindig itt. Ők bátrak voltak lépni, kilépni az ajtón, itthagyni a kocsmát és új életet kezdeni. Igazi szerelemmel, családdal, élettel. Nézegettük a megosztásaikat, a megosztott családi képeiket otthonukról, nyaralásaikról, eseményeikről és egy kicsit mindig belesajdult a szívünk, és ezt csak egy újabb kör enyhítette már.
Néha hazatért messziről egy-egy barát, ilyenkor megint úgy ültünk és ittunk együtt, mint a régi szép időkben, mint amikor még serdülő bajusszal a vasszékeken gubbasztottunk a nyolcvanas évek végén. Most persze minden más. Kirakjuk a telefonokat, posztolunk, közvetítünk, élőben vagyunk, közben a világjárók mesélik nekünk, otthon maradottaknak, milyen odakinn az élet. Milyen sokféle ember lakik ott, hegyen-völgyön túl. Mit kerestek, mit vettek és volt-e értelme ennek az egésznek.
Mi persze szaporán bólogatunk, beleszólunk, kérdezgetünk, és nagyokat nyelve megnézzük a kocsma előtt álló járgányaikat, és próbálunk úgy tenni, mint akit érdekel ez a sok idegenbeli történetfoszlány. Mert közben valójában régi önmagunkat keressük, tudunk-e még úgy élni, úgy ülni együtt, ahogy egykor a nyolcvanas évek végén, a kényelmetlen vasszékeken, az olcsó váradi sört iddogálva.
Fábián Tibor