In Memoriam Antal István lelkipásztor

Antal István, református lelkipásztor – Miklósfalva, 1927. május 14. – Barót, 2020. április 23. / Fotó: református.ro

„…és azonnal hajóba szállva tanítványaival együtt, elment…” Mk.8:10

Van abban valami ijesztő furcsaság első hallásra, ahogyan az evangélisták, de főleg Márk, újra meg újra kimondanak egy szót: azonnal, nyomban… – Itt is: „..azonnal hajóba szálltak…”

Az imént még a kenyérszaporítás csodája ismétlődött, s mint minden csoda, ez is amúgy magától érthetődően bontakozik ki : előbb a szükség felismerése (nincs mit enniük, kidőlnek az úton), aztán a lehetőségek felmérése (hány kenyeretek van? – hét), aztán az eszközök előteremtése és a körülmények kialakítása (vette a hét kenyeret, a sokaságnak pedig megparancsolta, üljenek le), végül a tanítványok ismétlődő mozdulatai (megszegte a kenyeret, a tanítványainak adta, hogy eléjük tegyék – és ők a sokaság elé tették).

Már-már rutinos mozdulatsorozat ez a csoda kellős közepén! Aztán az eredmény számbavétele, a maradék összegyűjtése… Már nem is csoda ez, hanem elvárható cselekménysorozat -, így kell lennie Isten dolgának velünk. S ekkor nem azt mondja Márk, hogy majd, vagy később, vagy ezután, hanem azt: és azonnal hajóba szállt Jézus a tanítványaival. A tanítványok tehát egy percig nem élvezhetik a sikert – a mindenkori embernek, de főleg a mai embernek ezt a céltalan célját, boldogtalan boldogságát -. Ki érti ezt? Hová ilyen gyorsan ? Később a hajón, amikor a tanítványok aggodalmaskodni kezdenek, hogy csak egy kenyeret vittek magukkal, lesz-e eleség, Jézus rájuk pirít: mit tanakodtok, hogy nincsen kenyeretek, hát ennyire kemény a szívetek, hát nem emlékeztek, mikor megszegtem az öt kenyeret ötezer embernek, és még mennyi maradt? Hogy-hogy nem értitek hát? Ez az élet dolga, hogy megértsük.

Ahogyan majd a tanítványoknak a Mester feltámadása után, mikor megjelenik nekik, éppen a kenyér megtörésekor esik le a hályog a szemükről és talál igazi örömre a szívük – a kenyér megtöréséről ismerik fel őt. Ez az élet dolga – hogy miközben már-már megszokottan járunk-kelünk, engedelmeskedünk, cselekszünk, élünk a csodák közepette, éppenséggel az egész életünket csodák pecsételik be, aközben, engedni kell a Mester szavának – és azonnal oda kell hagyni a diadalt, a sikert, az ünneplést, és a helyünkre kell állanunk. A csoda éppen akkor lesz azzá, amikor otthagyjuk, hogy a csodatevőt kövessük egész életünkkel.

Antal István értette ezt a szót – a közvetlenség, komolyság és egyenesség isteni titkát, amit a posztótarisznyába „felcsomagolva” vitt 1940-ben Székelyudvarhelyre a Kollégiumba, majd 8 évvel később a Kolozsvári Teológiára. Csodának, isteni csodának élte meg, hogy 1944 április utolsó vasárnapján végezhette első istentiszteleti szolgálatát, azzal a komolysággal, amely mindvégig elkísérte a 93 esztendőn. Értette – tanulta, hogy ez az „azonnal” időt is jelent, amit az Úr ad a szolgálatra , ezek azok a kiterjedés nélkül pillanatok, amelyek átszövik az életét, a Székelyudvarhelyi segédlelkészi, Ócfalvi rendes lelkészi időt, a 39 évet Bardocon töltött időt, Pillanatok, melyek elrendezik a nehéz vagy könnyű évtizedeket, , a maradandó és elfeledett időket, az áhított és az elsikkasztott időket – mert mindig ezek a pillanatok lesznek a döntő órák.

S értette, hogy ez az azonnal voltaképpen erkölcsi szó is, minden erény, ragaszkodás és hűség alapja: a nagycsalád után a kiscsaládé, áldott emlékezetű Mariska nénié, a két fiúgyermeké, mert értette, hogy ez mind-mind csoda és ajándék, amit Istentől kapott, de azt is igen, hogy indokolt mindenféle ragaszkodás és hűség is az Úrhoz, mert a csapások közepette sem csalódott Istenben, egy pillanatig sem kételkedett Benne. Hitte, hogy Isten mindezekkel a nehéz próbatételekkel együtt is szereti őt.

Értette, vagyis tanulta azt is, hogy ez az azonnal – ez sorsunk vállalása, a helytállás, a helyben maradás – és hogy nincs ebben semmi magamutogató álhősiesség sem, ez csak egy egyszerű felismerés, hogy kerülők nélkül kell annak lennünk, akik vagyunk – mert minden kerülő késedelem, halogatás, öncsalás. Mert végül azt kell megértenünk, hogy van Isten. Éppen ezért nem halogat semmit Jézus. Nem halogat semmit, ami az üdvösséghez kell – egyenest arra tart, bármilyen elképzelhetetlen is az út. És arra viszi tanítványait is.

S éppen azért csoda a kenyérszaporítás, és csoda a világ minden dolga, nagyszerűsége, amelyből maradékkal is van bőven. Adni tehát nem valami mennyei mesterség, hanem csoda. Azért csoda, mert aztán azonnal, feltételek nélkül be kell szállni a hajóba és el kell indulni a túlsó partra – Vele, az Üdvözítővel.

Antal István lelkipásztor testvérünk most elment, hogy teljes jogú polgára legyen azok országának, akik váltig tanulták ezt a szót: azonnal. Itt, most, egyenesen, kerülő nélkül. Ez lett hát az ő öröksége. Ez maradt itt nekünk a kenyérszaporítás csodájából összegyűjtve, sok teli kosárral, itt hagyta nekünk a csodát. Mígnem majd – azonnal, kitérő és kerülő nélkül – mi is elindulhatunk a csodák közül az üdvösségbe – kegyelemből dicsőségbe.

Pista Bátyánk az Erdővidéki Református Egyházmegye Lelkészi közössége búcsúzik, legyen csendes az álmod, dicsőséges az ébredésed. A.B.F.R.A.

Berszán István, esperes / Erdővidéki Református Egyházmegye

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük