A háttérben Bibarcfalva. Szőlős oldal, Cserey, később Zathureczky temető, dr. Simonffy Sámuel (Torda, 1817 – Barót, 1898) sírjának kitakarítása március 15-öt megelőzően. Épp egy részletet olvas fel a szabadságharc és forradalom kapcsán. Ezen a képen annak a generációnak tagjai szerepelnek, akik eljártak a Brumi klubba. Nekik írt levelet 1994-ben és bízta rájuk a sír további gondozását is. / Fotó: Hoffmann Edit

Tudjuk, hogy az hal meg, akit elfelejtenek, mégis megérinti lelkünket létünk szomorúságának felismerése: mind elmegyünk, ha földi küldetésünk véget ér. Ezt az érzést idézte fel ismét néhai kedves barátunk és kolléganőnk, Ilyés Imréné, Szász Veronika, avagy Vera tanító néni halálhíre… Életútjára vonatkozólag részletesebb emlékezést rajongásig szeretett gyermekei adták.

Ilyés Veronika 1977-ben a nagyenyedi tanítóképző elvégzését követően kezdett el tanítani Felsőrákoson, ezután Baróton folytatta nevelői pályáját, egészen 1994-ig, amikor is három gyermekével együtt követte az Amerikai Egyesült Államokba még a diktatúra idején távozott baróti származású férjét. Nagyenyedi évei alatt személyes jó kapcsolatot alakított ki a Kollégium dokumentációs könyvtárának vezetőjével, a vargyasi származású dr. Borbáth Károly történésszel, ez meghatározó élmény volt nevelői pályájára nézve is.

Ennek szellemében mindig nyíltan, tudatosan vállalta magyarságát, és ezt igyekezett tanítványaiban is tudatosítani, részükre átadni. Tette ezt abban a korban, amikor ez nem kis kockázatot jelentett. Utoljára a Duna TV Kívánságkosár műsorának néhány évvel ezelőtt sugárzott adásában hallhattunk róla, amikor egykori enyedi mentorának, a vargyasi iskola névadójának emlékét idézte, kiemelve a Tanár Úr szellemiségét és anyanemzete iránti elkötelezettségét.

Mindenki iránt tanúsított feltétlen kedvessége, valamint a természet iránti rajongása a lelkiismeretessége mellett tanítói elhivatottságának legfontosabb vonásai, egyben kötelező kiegészítői is voltak. Váratlan, búcsúnélküli távozása Horváth István sorait juttatja eszünkbe:

„építéssel telik el az egész élet, de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred. Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak, s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.”

A gyászoló család a New York Timesban az alábbi gyászjelentőt tette közzé:

„Ilyés Veronika, édesanya és aktivista, 2019. május 8-án hunyt el. Mindig megtalálta a szépséget a legsötétebb pillanatokban és a legsötétebb helyeken is. Úgy töltötte az élet minden napját, hogy minden ember, minden lény és a természeti világ tiszteletét szorgalmazta. Székely magyar volt, hazájában szeretett tanítónőként a történelem szeretetét és a természet világnak rajongó tiszteletét igyekezett minden tanítványában elültetni. Élete nem volt mindig könnyű. El kellett hagynia az otthonát, hogy biztosítsa három gyermeke számára annak az esélyét, hogy egy olyan országban nőhessenek fel, amely minden embert megbecsül. Ez a lépés, amely őt elvágta a gyökereitől, tette lehetővé gyermekei jövőjének felvirágzását. Bár az Egyesült Államokban nem tudott tanítani, rengeteget írt a természeti világ szépségéről. Három hálás gyermeke, szerető férje, a kutyája és madarai élték őt túl. Családja azt
szeretné, hogy barátai és ismerősei szeretettel emlékezzenek törhetetlen, nagylelkű szellemére, mégpedig azáltal, hogy jobban gondoskodjanak egymásról és a természeti világról.”

Pihenése legyen csendes, emléke áldott!

Nagy Zsuzsa (megjelent május 27-én az Erdővidék regionális hetilap 1127. lapszámában)

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük