A derű, amiben hittél, mindig ott volt az arcodon. Még most is él bennünk a kép. Örökösen csillogó szemekkel, korhű egyenruhában, kivont karddal álltál előttünk. Rég volt.
Gyerekek voltunk még, tettre kész kamaszok, akik 15, 16 évvel ezelőtt, összeálltak, hogy megpróbálják helyreállítani, hazájuk és a világ pilléreit, annak ősi és igazságos rendje szerint. Sok volt az ellenség, ahogy ma is. Bajtárs annál és ma már, egyre kevesebb, de Te erőt, reményt öntöttél belénk. Erős akaratod, minket sem hagyott tétlen. Ott voltál, ott voltunk. Azokat a március tizedikéket, tizenötödikéket, tüntetéseket, táborokat, nem feledjük. Amikor hagyományőrző csapatoddal megjelentél a téren, ünnepibb, emelkedettebb lett a hangulat.
És ott volt a furfang, amely a csizmaszárába rejtette a nemzetiszín lobogót, hogy ott bent az arénában tudják, hogy ott vagyunk mi is, nem félünk. Nem feledjük a pírt a politikus arcokon. Azokét, akiknek kényelmetlen volt az autonómiát kiáltó Boldizsár Béla. Az a Boldizsár Béla, aki az elsők között, szólította utcára, Kézdivásárhely népét, hogy vállaljanak szolidaritást az elhurcolt, székely bajtársak mellett. Az a Boldizsár Béla, aki saját bőrén tapasztalhatta meg, milyen is az, amikor az önkény lecsap és akit, nem szerettek, mert mindig kimondta az igazat, a maga igazát, mindannyiunk igazát.
Köszönjük Béla bátyánk!
A példát, a bátor kiállás példáját, az erős akaratét, a hazájáért, nemzetéért, hűséggel keresztet viselő ember példáját. Most búcsúzunk és imádkozunk. Érted és lelki üdvödért. Érted és a derűért, amelyre e vészterhes időkben nagy szüksége lesz minden embernek. Isten nyugtasson Béla bátyánk! Zászlód, most már ott lobog az eltávozott harcosok mezején!
Szeretettel gondolunk rád,
Szőcs Zoltán és bajtársai.