Romániában minden fordítva történik, és ez a torz felállás az oktatásra különösképpen igaz. A parlament megszavazta – immár másodszor –, hogy csökkenteni kell a diákok óraszámát, ám ez az egyébként régóta várt, jó döntés több kérdést vet fel, mint ahányra választ ad.
Normális országban, ahol létezik koncepció, van működő minisztérium, és a tanügy nemcsak politikussá vedlett „szakértők” kísérleti terepe, előbb a létező borzas, túlburjánzott tanterveket szabták volna át úgy, hogy ezekhez lehessen igazítani, melyik osztályban hány órát tartanak egy-egy tantárgyból. Nálunk nem.
A dolog pikantériája, hogy a most törvényerőre emelt rendelkezés szerepelt a 2011-es tanügyi törvényben, amelynek új irányt kellett volna szabnia a romániai oktatásnak. Ezt a tételt soha nem ültették életbe, másfél évvel megjelenése után Ecaterina Andronescu miniszteri rendelettel törölte alkalmazását, a tanári állásokért aggódó szakszervezetek nyomására, és ugyanezen okból utasította vissza a most másodszor is elfogadott jogszabály kihirdetését idén januárban Klaus Iohannis államelnök. Az már csak hab a tortán, hogy e korlátozás hiányában a nyolc éve tartó reformnak hála, nemhogy csökkenne, de nőtt a diákok óraszáma, a mostani hetedikeseknek – velük kezdték a megújítást – két órával többet kell végigszenvedniük, mint egy évvel idősebb társaiknak tavaly. A 13–14 éves román diákok jelenleg legkevesebb 31, legtöbb 33 órát ülnek hetente az iskolapadban, magyar társaik legalább 34–36 órát.
A most elfogadott jogszabály jövő évtől 25 körüliben állapítja meg az általános iskolások óraszámát. (Hogy mi lesz a kisebbségi oktatásban, arról egy vak hang nem szerepel!) Nem tudni azonban, miként. A tanügyi szakszervezetek máris háborognak, aggódnak, hogy húszezer tanár kerülhet utcára, s nem is leplezik, szerintük az iskola azért van, hogy állást biztosítson a pedagógusoknak. A diákok és szülők képviselői a kerettanterv módosítását, a tanárok átképzését, az iskola utáni órák kötelezővé tételét követelik, hisz másképp a vizsgákon, felméréseken az eddigieknél is drámaibbak lesznek az eredmények. Egykori miniszterek is osztják az észt arról, hogy nem a leadott tananyag mennyisége, sokkal inkább a minősége lenne fontos, nem mindent kell megtanítani a gyermekeknek, hanem komoly alapokat biztosítani, amit elmélyíthetnek, és amelyre építkezhetnek. Finn, japán, koreai rendszerekkel példálóznak, amelyektől tanulni kellene...
Félő azonban, hiába született törvény, az alkalmazás kapcsán elhangzott jó tanácsok fölöslegesek, mert semmi sem lesz az óraszámok csökkentéséből. A minisztérium szakembereinek már dolgozniuk kellene az új kerettanterveken, de főnökük sincs, ki megszabná az irányt, s ki tudja, mikor ki kerül majd a tárca élére, és milyen zseniális elképzelésekkel. Mert ötlet van bőven, ám úgy tűnik, nincs, aki szembe merne menni a különböző érdekekkel, és vállalni merné a román oktatás valós reformját. Akinek valóban gyermekeink tanítása, képzése, majdani tudása volna fontos, és végre nem csak a tanárok munkaeszközeként tekintene rájuk.
Farkas Réka / Háromszék