A Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon a múlt héten debütált a korábban humoros rövidfilmjeiről híres Felméri Cecília első nagyjátékfilmje, és rögvest el is hozta a zsűri egyik különdíját.

A Spirál című lélektani dráma mind­össze a negyedik egész estés film, amelyet erdélyi magyar direktor készített. A rendezőnő személyességről, játéktérről és arról mesél, hogyan ­lehet előnyt kovácsolni abból, ha az ember mindig kicsit kívülállónak érzi ­magát a szakmában.

Játéktér - Felméri Cecília a rövidfilmek tanulópályájáról és a Budapest-Bukarest tengelyről

Felméri Cecília rendezőnő
Fotó: Szilágyi Lenke

– Hogyan lesz egy jogászhallgatóból filmrendező?
– Harmadéves voltam az egyetemen, amikor dolgozni kezdtem a kolozsvári bábszínházban. Ezután beiratkoztam a Sapientia Egyetemen induló film-fotó-média szakra, de még mindig nem voltam biztos a dolgomban, az államvizsga körül körvonalazódott csak igazán, hogy ezt szeretném csinálni. Eleinte főleg animációs filmeket készítettem, dacára annak, hogy nem tudok rajzolni: arra készültem, hogy majd megtanulok. Ezekkel a kisfilmekkel aztán sikereket értem el, fesztiválokon szerepeltem, nyertem díjakat, az élő szereplős filmkészítést pedig véletlen folytán próbáltam csak ki. Lakatos Róbert kolozsvári rendezőnek volt egy kisjátékfilmterve, amelyre támogatást nyert, de közben a nagyjátékfilmjének is bizalmat szavaztak, ezért nem volt ideje mindkettőre, és keresett valakit, aki leforgatja helyette a rövidfilmet. Azt szerettem meg az élő szereplős forgatásban, hogy szinte mindenben mozgósítanom kell magam, szervezésileg, technikailag, érzelmileg, az ízlésemben. Mindent bele kell adjak, hogy működni tudjon.

– Mennyire volt más nagyjátékfilmet forgatni a rövidfilmek után?
– A rövidfilmek inkább tanulópályák, az ember általuk sajátítja el a szakmát, ám hosszú történettel jobban lehet építkezni. Az ember mindig azt reméli, hogy miután nagyjátékfilmet készített, akkor esélyt fog kapni a következőre és a következőre. Mindenkinek más a hozzáállása, a producereknek és a stábtagoknak is: nagyobb a tét, nagyobb a stáb, a stressz, nagyobb ívben kell gondolkozni, nagyobb döntéseket kell hozni. A nagyobb figyelem miatt aztán a kritikáktól is jobban lehet félni. Viszont amíg egy kisfilmnél nem adódik sok lehetőség tervezésre, a színészekkel való együtt gondolkodásra és próbálásra, itt nagyobb a játéktér.

– A jelenlegi világhelyzetben aktuális téma az elszigeteltség, a Spirál szereplői pedig egyfajta önkéntes száműzetésben élnek. Mennyire jó, ha egy fiktív történet közelít a valósághoz, és mennyire kell személyesnek lennie?
– Amikor egy jelenetet kitalálok, vagy amikor megmutatom a történetet, nem tudom nem személyesen nézni, de nem is akarom. Rányomja a bélyegét a személyes tapasztalat, az én saját élményeim. Még ha más írta volna a forgatókönyvet, akkor is személyessé válik azáltal, ahogyan megrendezem, ahogy a szereplők megnyilvánulnak, ahogy a logikájuk működik. Nem rólam szólnak a karakterek, de bennük van az, ahogyan az emberekről és a világról gondolkozom. A Spirál háromszereplős történet, a változás nehézségéről is szól, arról, hogy mennyire ismételjük ugyanazokat a mintáinkat. Például csak úgy vagyok képes dönteni, amilyen én vagyok, ám ezáltal ennek a döntésnek a következményei végső soron ugyanazokra az utakra visznek vissza újra és újra. Nehéz kilépni abból a körből, amelyben működünk.

– Magyarországon több sikeres női rendező dolgozik, ám a világtrend még mindig az, hogy a kamera mögött kevés női szakembert ismernek el. Ön hogyan tapasztalja, nőként nehezebb érvényesülni ebben az iparban?
– Minden rendezőnek nehéz. Éveket töltünk el egy-egy projekttel, sok a bizonytalanság, és sok komoly döntést kell hozni, ami pszichikai­lag elég megterhelő. A férfiak és nők között is van, akiknek ez könnyebben megy vagy kevésbé, de ez a szakma korra vagy nemre való tekintet nélkül azt kívánja tőled, hogy mindenedet odatedd, amid van.

– A Spirál létrejöttét a román Országos Filmközpont, a Magyar Nemzeti Filmalap és az ­Európa Tanács kulturális alapja is támogatta. Egyszer úgy fogalmazott, hogy az erdélyi filmesek kicsit kívülállónak számítanak, hiszen nem tartoznak egyik rendszerhez sem. Hogyan lehet mégis előnyt kovácsolni ebből a helyzetből?
– Magyarországon Budapesten, Romániában pedig Bukarestben van a filmkészítés központja, Erdély a kettő között van, földrajzilag és sok más szempontból is. Megvan az az előnyünk, hogy mind a két rendszer felé lehet fordulni, lehet kapcsolatokat építeni, pályázni, ugyanakkor mindkét helyen egyúttal kívülállók is vagyunk. Aki elvégzi a budapesti SZFE-t vagy a bukaresti filmművészetit, könnyebben bekerül a rendszerbe. Ebből a köztes helyzetből csak úgy lehet kitörni, hogy jó filmeket készítünk, pályázunk, bemutatkozunk fesztiválokon. Bizonyos szempontból végül is ugyanúgy, mint egy kezdő filmes Budapesten vagy Bukarestben, nálunk igazából a kapcsolatrendszer kiépítése jelent nehézséget, hiszen ahhoz, hogy egyáltalán találkozzak szakmabelivel, sokat kell utaznom. Az én esetem szerencsésen alakult, mert a Spirálban egyszerre tudtam együtt dolgozni magyar és román színészekkel, méghozzá olyan kaliberűekkel, mint a felvidéki, Európai filmdíjas Borbély Alexandra, Kiss Diána Magdolna és a bukaresti, Arany Medve díjas Bogdan Dumitrache.

– A Spirál világpremierje a lengyel fővárosban volt: a Varsói Filmfesztiválon elnyerte a zsűri egyik különdíját. Milyen élmény volt a pandémia közepén részt venni egy filmfesztiválon, és ön szerint mennyit számítanak a díjak a hírértéken túl?
– Az elismerés mindig jót tesz a léleknek, de a díjak, fesztiválszereplések a következő filmeknél számítanak igazán. Segíthetnek meggyőzni egy producert, hogy pályázzon a filmtervvel, vagy a pénzosztó rendszert, hogy támogassák a következő nagyjátékfilmet. A filmkészítés nagyon drága műfaj, és egy ilyen A kategóriás fesztiválon való részvétel vagy elismerés ahhoz segíthet hozzá, hogy a pályáztató azt érezze, valamennyire garanciát kap arra, hogy a pénz jó helyre megy. Varsóban csak a termek huszonöt százalékát tölthették meg nézőkkel, tehát egy telt házas vetítés azt jelentette, hogy a terem háromnegyede üres. Ez elég nyomasztó élmény volt, különösen az első vetítéskor, de utána már jobban tudtam kezelni. Mindenképpen jó, hogy élő fesztiválon, nagy vásznon és nem online mutatták be a filmet.

Terján N. / Magyar Nemzet

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük