(Mt 28,1-10.)
Milyen csodálatosan alakul ez a történet! Pedig milyen szomorúan és komoran indul. A halál, a gyász kiüresítő, bénító jelenlétével. Gyászoló asszonyokat látunk, akik számára bár fáj a szív, üres a lélek, de mégis van erejük, hogy induljanak.
Virradatkor az asszonyok még azért indulnak el, hogy megnézzék a sírt, vagy ahogy Márk apostolnál olvassuk, kenetet vásárolnak, hogy bekenjék a drága halottat. Adyt parafrazálva: már csak álmuk az Isten. Batyujuk pedig a
legsúlyosabb Nincsen. Jézus hiánya. Talán a szívükben azért még ott ég a találkozás iránti vágy, amiről az Istent kereső költőfejedelem oly szépen vall: „Vele szeretnék találkozni, Az álmommal, nagy, bolond hitben. S csak ennyit szólni: Isten, Isten. S újból imádkozni”.
Mert nincs annál rosszabb, mint Isten nélkül a világon. Mint az elveszettség állapota, a teljes lelki vakság helyzete, a koromsötétben való kapaszkodás kétségbeesett próbálkozása. De nem sokkal később már azt látjuk, hogy a gyászt felváltja az öröm, a halált az élet. A Jézus nélküli félelem-érzetet, a Jézussal való öröm, a vele való betöltekezés. A félelem kétségét a békesség egysége.
A Jézussal való találkozás mindig megerősít. A Feltámadott odalép az asszonyok elé, hogy általa békességet nyerjenek. Hogy megbizonyosodjanak arról: a gyász ideje rövidre méretett, és immáron ideje van az örvendezésnek és az evangélium hirdetésének. A jó hír kész, Isten válságkezelése, békességszerzése megtörtént; hirdetni, indulni kell hát! Jézus erre biztat. Ezért az Ő jelenléte, az asszonyok és a mi életünkben is, hogy tudjuk: a küldetésben nem vagyunk egyedül. Ő előttünk jár.
De még mielőtt szolgálatba küldene, először a mi életének válságkezelését végzi el. Azt akarja, hogy tisztában legyünk azzal, ki az, aki küld. Azt akarja, hogy személyes bizonyságtétel legyen a szavunk: ímé gyászoltuk, és Ő él; ímé féltünk a nélküle való élettől, és Ő velünk van a világ végezetéig.
Az asszonyok, a tanítványok, de a magunk életében is azt látjuk, hogy a feltámadott Jézus nem úgy bátorít, hogy kivesz az eddigi élethelyzetünkből. Ehelyett arra mutat rá, hogy általa, az Ő személyében nagyobb van itt, mint minden válság- és élethelyzetünk. Nincs olyan félelmünk, szorongásunk, ami felett neki ne lenne hatalma, amit ne Ő tartana a kezében. Nagyobb a gyógyító, mint bármily betegségünk. Nagyobb a Megváltó személye, mint temérdek bűneink. A feltámadott Jézus úgy bátorít, hogy velünk van. Elénk siet, belép az életünkbe. Ott van, ahol mi vagyunk.
Íme, milyen egyszerű ez az isteni válságkezelés! Egy jó erős beléfogódzás. Nem az élethelyzet változik tehát, hanem mi magunk változhatunk. Nem a gyász, a gond, a baj tűnik el, hanem a jelenlévő Isten megerősít ezek közepette, hogy szét nem hulljunk, szét ne essünk ezekben a helyzetekben. Arról van szó tehát, hogy Isten közösséget vállal: a mélységben is velünk van. Nem hagy magamra. Jézus előre mondja az övéinek feltámadását, mégis váratlanul éri őket az örömhír, mert a lélek még erőtelen. Csak a feltámadott, az élő Jézus tud rendet tenni a gyászoló szívekben, a zavaros fejekben, az összekuszálódott gondolatokban és életekben.
Annyi ellentétes hatás ér bennünket is. Öröm és békétlenség, zaj és csend kavarog a szívünkben. Szinte félünk örülni egy-egy sikernek, mert máris a kanyar mögötti, a ránk váró nehézségektől aggódunk. Az élő Jézus felszabadít eme gátlások és gátak alól. Az asszonyok nem azon aggodalmaskodnak, hogy „mi lesz, ha a tanítványok nem hisznek nekik? Mi lesz ezután?” A félelem helyébe a Jézusban való örvendezés, a vele való betöltekezés lép. Még egyértelműbben: a félelem helyébe Jézus lép. És ez elegendő az addig remegő asszonyoknak. És ez éppen elég nekünk is.
Íme, az asszonyok gyászmenete így változik örvendező küldetéssé. A remegő szívű gyászolókból, szolgálatot teljesítő közösséggé. A Krisztust-látók élete megváltozik. Az asszonyok Galileába vezető útja nem ugyanaz már, mint amit virradatkor láttunk. S ezen még a tanítványok hitetlensége sem változtathat. Jézus kijelenti magát nekik is, mint ahogy Igéje és Lelke által minket is megkeres. Bárcsak élnénk az Istennel való találkozás áldott alkalmával, hogy életet nyerjünk. Hogy Őt követve mozgásba jöjjön az életünk. Nem a rohanás, az idegeskedés, a rossz értelembe vett pörgés mozgását jelenti ez, hanem a Krisztust követő tanítvány lépéseit.
Lehetek megtört szívű, megfáradt és csalódott; a temető gyászát, a betegség fájdalmát átélő ember, de erre Isten jóhírrel válaszol. Elém jön, bátorít, hogy a válságtól remegő, az önsajnálatban fulladozó, a másokat vádoló világ számára hirdessem Isten elvégzett munkáját. Ahogy Ő elém jött és megmutatta számomra jelenvalóságát, úgy adjak én is; mert sok helyen még gyászolnak: nagypénteki elmúlás, nagyszombati fájdalom nehezedik a szívre. Még kenetet vásárolnak, még úgy tudják, hogy az Isten halott.
Több kortárs verset olvastam a napokban, a magyar költészet napja környékén. Érdekes megfigyelés volt, hogy a járvánnyal foglalkozó versek nagy részében Isten volt a főszereplő. Pedig nem vallásos versek voltak ezek, és nem is vallásos költők vallomásai, hanem talán az általános és személyes nyomorúságtól, életveszélytől és bajtól megrettenő ember ösztönös fohásza, segítségkérése vagy akár zavarodott perlekedése. Az emberé, akinek a szívében most egyszerre megszületik a természetfeletti iránti igény; annak láttán, amivel ő nem tud mit kezdeni, ami legyűri őt, ami megállítja, bezárja eddigi önző, csak magáról szóló világát. És ebben a karantén-létében a szív, a száj, egyszerre ismergetni, ismételni kezdi az elfelejtett szót: Isten...
Van út az Istenhez! Rádióban mondta valaki húsvét előtt: Európa ismét be kell engedje Istent az életébe. Mert csak így, vele és általa áldott és működőképes az emberi élet. Az István, a királyban halljuk: „Nincs más út, csak az Isten útja.” A térden álló keresztyén nem kell féljen az eleséstől, mondja egy magyar irodalomtörténész. Mit jelent ez? Folyamatos, állandó jellegű odakapcsolódást, belékapaszkodást az én Uramhoz.
Jézus elküldi az asszonyokat a tanítványokhoz. Ez a mi tanítványságunk, küldetésünk lényege is: Krisztust hirdetni. Aki újjá tesz mindent. Köztük a mi életünket, mert eleve úgy indít útnak, hogy ne a félelem és a rettegés lelkét vigyük, hanem azt hirdessük, amit a Ő mondott nekünk, amit tőle kaptunk. A mai modern világot meghatározza a kommunikáció, az információ áramlása. Amit nem látunk viszont a hírekben, az olyan, mintha meg sem történt volna. A hírrel tehát vissza is lehet élni. El lehet hallgatni, el lehet torzítani, hozzátenni és elvenni belőle.
Kommentekkel felerősíteni vagy megkérdőjelezni. Ma úgy mondanánk: az asszonyok jól értesültek, első kézből származó, hiteles információt továbbítanak. Nem tartják meg maguknak a hírt, hanem lelkiismeretesen továbbítják. Erre a szolgálatra hív minket is feltámadott Úr Jézus Krisztus: az evangélium hirdetésére, alkalmas és alkalmatlan időben. Annak a jó hírnek a továbbadására, hogy Krisztus megváltó kegyelme minden élethelyzetünkben, így most is, maga a megoldás.
Fábián Tibor