Kényelmes osztályfőnökök (Barót)A Barót Napok alkalmával egy régi ismerőssel beszélgettünk hosszasabban. Mint kiderült, mindannak ellenére, hogy munkája továbbra is Erdővidékhez köti, családjával már jó ideje Sepsiszentgyörgyön élnek. Miért vállalnak napi száz kilométer ingázást?

Életükben szinte minden Barótról szól, aludni mégis a megyeszékhelyre járnak… Van ebben logika? – adja magát önkéntelenül a kérdés. – Igen, van: a gyermekek iskoláztatása a legfontosabb ok – jött a rövid válasz.

Bár biztos rengeteg hiányosság tapasztalható környékükön, de sem a Gaál Mózes Általános Iskola, sem a Baróti Szabó Dávid Középiskola nem a leggyengébb, legigénytelenebb tanoda széles e megyében: aki tanulni akar, az onnan is szép eredmények birtokába lehet, példa erre a tantárgyversenyeken elért sikereik, egyetemeken való helytállásuk.

Nincs olyan évfolyam, amelynek legjobbjai közül orvos, tanár, mérnök, művész és idővel akár tudományos kutató ne kerülne ki… Nem egy-kettő, hanem sokkal több! Akkor mégis miért? – vitatkoztam volna tovább. – Beszélgetőtársam csak fejét ingatta.

– Lehet, hogy így van, de ők nem hisznek a tanárokban. Többségüknek fontosabb a saját kényelme, mint a gyermekek. Te tudtad, hogy Baróton az osztályfőnöki fogadóórák déli egykor, kettőkor vagy jobb esetben háromkor kezdődnek, mert az osztályfőnöknek az a kézenfekvő, ha utolsó óráját követően mondja el a szülőknek, mit is gondol gyermekeikről? Normális az, hogy a szülőnek kell elkérezkednie munkahelyéről, ha a gyermekéről hallani szeretne, mert az elviekben hozzá legközelebb álló tanárának gondot okoz délután, hogy jó meleg otthonától néhány száz métert megtegyen? Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik Sepsiszentgyörgyön járatjuk gyermekeink, s tudvalevő az is, hogy még a környékbeli falusi iskolák is szép számban szippantanak el baróti gyermekeket. Talán nem véletlenül – fakadt ki a fiatal szülő.

Nem kételkedem ismerősöm szavaiban, de a kíváncsiság rávisz, vajon más is így gondolja-e, ezért nem sajnálok néhány, a témáról szóló telefonhívást lebonyolítani. Bár ne tettem volna…

Hecser László / Háromszék