Éveken át idehaza ismerkedett az afrikai kultúrával, míg végül egy misszió résztvevőjeként személyesen is eljutott Ruandába. Dombi Annamária nagyváradi egyetemista, az általános nővérképző szak hallgatója az ott töltött másfél hétről mesél.

Egy Magyarországnál három és félszer kisebb afrikai országba látogattál tavaly egy hat fős csoport egyikeként, missziói szolgálat keretében. Mennyire sikerült beilleszkedni az eltérő kultúrába, szokásokba?

Számomra az afrikai kultúra nem új, hiszen éveken keresztül ismerkedtem onnan érkezett hallgatókkal a váradi egyetemi könyvtárban. Sokat tanultam tőlük a kultúrájukról, gondolkodásukról. Erős természetűek, erős fizikumúak és hűségesek a kultúrájukhoz, bárhol legyenek. Ruanda többsége római katolikus, de vannak protestánsok, neoprotestánsok, adventisták és muzulmánok is. Missziós csapatunk két amerikai és négy romániai személyből állt. Még otthon megbeszéltük, hogy családoknál fogunk aludni, hogy minél közelebbi kapcsolatunk legyen az ottani testvéreinkkel. Én a gyerekekkel aludtam egy szobában, a legkisebb gyermekkel egy ágyban, a többi gyermek pedig a földön, matracokon. Mindenben ki voltunk szolgálva, amit egy kicsit furcsáltam is. Még a ruháinkat is vendéglátóink mosták, ragaszkodtak hozzá, hogy mindenben a segítségünkre legyenek. Az illemhely kint volt a ház oldalánál, mellette egy mosdó kabin. Időnként gyülekezeti tagok jöttek látogatóba, hogy ők is kapjanak egy-egy tányér ételt. Az étkezésünk rizsből, banánból, krumpliból, paszulyból, paprikásból és különféle gyümölcsökből állt. Vendéglátóink nem voltak hozzászokva a fehér és afrikai ember közötti közvetlen kapcsolathoz. Ők abban nőttek fel, hogy a fehér ember a gazdag, a magas rangú, míg ők, az afrikaiak a szegények és alacsony rangúak. Többször hangsúlyoztam nekik, hogy Isten előtt mindannyian egyenlőek vagyunk, bőrszíntől függetlenül.

Hogyan fogadtak az országban? Hogyan tekintenek a helyiek az európai emberre?

Már a reptéren úgy néztek ránk, mintha valami sztárok lennénk. Alap dolog náluk, hogy ha fehér embert látnak, az biztos, hogy gazdag. Sokszor elmondtuk mi is a helyieknek, hogy nem így van, mert mi sem a saját pénzünkből érkeztünk Ruandába, hanem összegyűjtött pénzből, adományokból. Az utcán gyakran mondogatták ránk, hogy: „muzungu”, ami azt jelenti, fehér ember. Amikor valahol foglalkozást, evangelizációt tartottunk, gyakran odajöttek hozzánk gyerekek, de felnőttek is, hogy megsimogassák a karunkat és a hajunkat. Számukra különleges a mi kinézetünk. Az is érdekes, hogy az üzletekben nincsennek árcédulák kitéve, az eladó és a vevő egymás között beszéli meg az árakat. Viszont, ha egy fehér ember lép be a boltba, akár négyszeres árat is elkérnek egy termékért. Ezért, ha valamire szükségünk volt, inkább a vendéglátóinkat küldtük a boltba, mert nekik olcsóbban adták.

A fényképeidből kiderül, hogy számos helyen megfordultatok. Melyek voltak a legérdekesebb élményeid?

A missziós utunk első részében, támogatók segítségével mintegy száz embernek tudtunk egy évre szóló egészségbiztosítást nyújtani. Négy gyermekotthont is felkerestünk, köztük egy keresztyén alapításút is. Az utcán élők és a szegény családból származó gyermekek leltek ezekben biztonságos otthonra és iskolai oktatásra. Naponta egy-egy tányér főtt rizs a gyermekek élelme. Ezért mindegyik otthonba több zsáknyi rizset is vittünk. Szolgáltunk a gyermekek és a felnőttek felé, bizonyságot tettünk. Cserébe a gyerekek is bemutatták táncaikat, énekeiket. Missziónk második felében négy napot egy déli tartományban, Kirehe faluban tartózkodtunk. Itt utcai evangelizációval szolgáltunk. Csapatunk egészségügyből érkezett tagjai a kézmosás fontosságára tanították az embereket, de az újraélesztés és az elsősegélynyújtás alapjait is megismertették velük. Kayonzaban egy kórházat is felkerestünk, ahová orvosi eszközöket, hőmérőt, pelenkát és újszülött ruhát vittünk. Vasárnap három csoportban három gyülekezetet kerestünk fel. Lelkész vezetőnk szolgált, mi többiek bizonyságot tettünk. Érdekes volt látni az afrikai istentiszteletet, ahogy a hívek énekkel és tánccal dicsőítik Istent. Egyik nap egy szafarit is felkerestünk, ahol az afrikai természettel, növény- és állatvilággal ismerkedtünk.

Egy olyan országban jártál, ahol 1990-ben a hutu és a tuszi törzs között véres polgárháború robbant ki. Az ellentét 1994-ben népirtásig fajult, amiben több százezer ember lelte halálát. Éreztél ebből bármilyen feszültséget?

Az tény, hogy az utcák tele voltak felfegyverzett katonákkal, még a kisebb településeken is. Ez persze félelmet is keltett, de ugyanakkor biztonságérzetet is nyújtott. Esténként az emberek nagy lakatokkal zárják a kapukat, a házakat, sőt még a szobákat is zárni kell. Ez alapszabálynak számít a népirtás óta. Mi nem igazán éreztük a hutuk és tuszik közötti feszültséget, viszont valóban létezik. Például egy hutu nem menne be egy tuszi templomba és fordítva. Az ország mostanság békésnek számít, de azért vannak túlkapások a kormány részéről. A Kayonza-i árvaházat és a hozzá tartozó iskolát, amelyet vendéglátónk, Augustine testvér alapított, hazatértünk után, a közelmúltban felszámolták a hatóságok. Az év elején tudtam meg a hírt, rohantam volna hozzájuk segíteni, aztán rájöttem a legfőbb eszközöm most az imádság.

Mi európaiak mit tanulhatunk, az általunk lesajnált, szegénynek mondott afrikaiaktól?

Meg kellene tanuljunk hálaadással örülni. Minden körülményünk között hálát adni. Ők szegényen, piszkosan, étel nélkül, kopott ruhákban is hálásak tudtak lenni egy tányér főtt rizsért is, vagy egy új ruhadarabért. Az afrikaiak igyekeznek a dolgok jobbik oldalát nézni és értékelni is ezeket. Lehetnénk mi is boldogok, akkor is, ha nincs tele a hűtőnk, hálásak lehetnénk azért, amink van.

Milyen gondolatokkal szálltál fel egy éve a hazafelé tartó gépre?

Az odafelé tartó úton örömömben sírtam, mert hihetetlennek tűnt számomra, hogy nagy vágyam teljesül, végre eljutok Afrikába! Olyan érzésem volt, mintha csak álmodnám az egészet. Amikor pedig hazaindultunk, úgy éreztem a szívem egy darabkája ott maradt és megint csak sírtam, mert szívesen maradtam volna még közöttük. Áldott élmény volt ott lenni, szolgálni. Lelkileg is formált ezáltal az Úr. Még inkább megszerettem az afrikai kultúrát, az ott élőket, és szeretnék visszatérni hosszabb időre is missziós tanárként vagy egészségügyi asszisztensként.

Fábián Tibor