Színész, producer, stúdiótulajdonos, dokumentumfilm-rendező. Vonzó szépsége, közvetlensége, kreativitása, bátorsága, határozottsága, munkabírása okán akár kivételesnek is mondható.
A baróti születésű Skovrán Tünde Sepsiszentgyörgyről indult, Kolozsváron futott be színészként, öt esztendővel ezelőtt választotta Hollywoodot második otthonául. Egy afrikai filmforgatás után, útban egy újabb Los Angles-i kihívás felé, Sepsiszentgyörgyön egy főtéri kávézóban beszélgettünk.
Semmi allűr, nagyképűség, olyan természetesen sorolja a vele történteket, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy társtulajdonosa az Egyesült Államok nyugati partja legnagyobb független szinkronstúdiójának, saját színházi projektjeit menedzseli, miközben színészként is jelen van, az elmúlt hónapokban pedig egy régóta dédelgetett téma feldolgozásába kezdett, amiről dokumentumfilmet forgat a Dél-Afrikai Köztársaságban.
Kíváncsi voltam, ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, át kellett-e programoznia magát az amerikai ember értékrendjére, szemléletére, vagy az itthoni gyökerekből táplálkozik.
– Szerintem minden ember, aki elköltözik egy másik kontinensre, ahonnan nem lehet hazajönni csak úgy egy hétvégére, kezdetben felteszi magának a kérdést, vajon milyen lett volna az élete, ha nem megy el, de lassan megszületik egy új énje és lezárul a régi. Ha az ember folyamatosan hasonlítgat, hogy mi történt volna vele itthon, belső konfliktust okoz saját magának, ami megakadályozza, hogy szabad legyen. Nekem is el kellett jutnom oda, hogy amikor visszagondolok vagy nosztalgiázok, akkor megpróbálom tudatosan elfogadni, hogy itthon ennyi volt. Nem arról van szó, hogy kicserélődsz, csak egy olyan radikális döntést hozol, ami miatt az életed természetes útja egy másik vágányra kerül. Úgy érzem, rengeteget változtam, idegenben egyedül kénytelen voltam megismerni és kiismerni önmagamat. Olyan életszakaszban vagyok, amikor egyre többet gondolkodom az élet értelmén, új utak után keresgélek, próbálom megfejteni a határaimat.
Nyitottnak lenni
– Ahhoz, hogy az ember Amerikában boldog legyen, milyen értékrendekhez kell igazodnia és magáévá tennie, hogy úgy érezze, az is egy otthon számára, egy jó világ?
– Szerintem igen nagy nyitottságra van szükség. A kelet-európai ember és főként a székely nagyon zárt, nehezen nyílik meg. Amerikában arra nevelik a gyermekeket, hogy kérdezzenek. Itthon, ha a gyermek az iskolában folyamatosan kérdez, az zavaró. Nagyobb kíváncsiságra lenne szükség, mint amire itthon nevelnek, tehát a kíváncsiság is fejleszthető és tanítható. Egy olyan kapitalista országban, mint az Egyesült Államok, az érvényesül, aki vakon bízik képességeiben és a megérzéseiben, valamint aki gyorsan képes döntéseket hozni. Az a meglátásom, hogy külföldön az emberek könnyebben veszik az akadályokat, nyitottabbak és hamarabb lelkesednek.
– Alkotó ember vagy, művész, nem az átlag amerikai életét éled. Miben tér el a te közeged szemlélete, értékítélete a többségétől?
– Én nagyon kreatív környezetben élek Hollywoodban, legtöbb barátom, ismerősöm művész, filmes, nem tudok az átlag amerikai társadalomról véleményt nyilvánítani, mert nem nagyon van kapcsolatom vele. Kalifornia és különösen Los Angeles egy valóságos nemzeti amalgám, azt sem mondhatom, hogy amerikaiakkal vagyok körülvéve, mert a közvetlen környezetem kilencven százaléka más-más nemzetiségű. Azok az emberek vannak ott a világ minden tájáról, akiknek egy álma vagy egy őrület van a fejében. Én nagyon jól érzem magam, mert ez a közeg folyamatosan stimulál.
Kell a színház a lelkemnek
– Beszélj a projektjeidről.
– Amikor elmentem, úgy éreztem, színházi színészként egy kis szünetre van szükségem, de nem így történt. Los Angelesben nincs olyan színvonalú színház, mint amiben én Kolozsváron felnőttem. Ott minden a filmről szól, a színház egyfajta ugródeszka a fiatal színészeknek, hogy felfedezzék őket. Nem igazán hasonlítható Chicago vagy New York színházi világához. Mivel láttam, hogy erre szükség lenne és én valami olyan dolgot tudok képviselni, ami ott nincs, létrehoztam egy színházi produkciós céget, és eldöntöttem, hogy szociálisan tudatos előadásokat készítek kelet-európai alkotók bevonásával. Azt akartam, hogy azt a fajta színházi nyelvet műveljük, amit én itthon megismertem, és olyan művészeket hívtam meg Los Angelesbe, akikkel itthon már dolgoztam vagy dolgozni szerettem volna velük, így készült el az első előadás, amit Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója rendezett. Amerikai közegben, angolul. Ez volt a Toys: A dark fairy tale, Saviana Stănescu román származású New Yorkban élő írónő alkotása.
A következő előadás sokkal nagyobb léptékű volt, az amerikai Kate Jopson rendezte. Hét különböző nemzetiségű színésznőt választottam különböző országokból és az előadás egy Frank Lloyd Wright tervezte épületben készült Hollywood tetején, amelyet nemrég az Unesco a világörökség részének nyilvánított. Az épületet százötven évvel ezelőtt egy olajmágnás feminista nő vásárolta meg, és az volt a célja, hogy egy kultúrközpontot hozzon létre, és színházi teret. Miután meghalt, a város elvette ezt az épületet, múzeummá nyilvánították, és soha nem történt semmi. Százötven év után itt valósítottam meg a Los Angeles-i kulturális minisztériummal koprodukcióban az említett előadást Maria Irene Fornes kubai feminista drámaírónak a Fefu és barátai című művéből. Egy nagyon izgalmas immerzív színházi kísérlet volt, nagyszerű fogadtatással, nagyon büszke vagyok rá.
Az idén tavasszal Juri Kordonski rendezett egy előadást nekünk. Connecticutban, a Yale Egyetemen próbáltunk, majd New Yorkban volt a bemutató az Of Broadwayen. Egy német drámaíró, Marius von Mayenburg művét, A kutya, a kés és az éj amerikai ősbemutatóját hoztuk létre.
Szóval évente, két évente készül egy színházi előadás, amelynek producere is vagyok és játszom is benne. Ezzel a lelkemet megnyugtatom, kell a színház a lelkemnek.
Okosan bánni az alkotóidővel
– Nem úgy tűnik, hogy ölbe tett kézzel várnád a felkéréseket, inkább te találod ki, hogy kivel és mit dolgozzál. Ez egy kicsit arról is szól, hogy feszegeted a felső határaidat?
– Úgy érzem, ha az ember kreatív, több irányba lehet próbálkozni. Nem hiszek abban, ha az ember színész, akkor csak játszania kell. Ahhoz, hogy a saját sorsomat irányítani tudjam, magamnak kell kiválasztanom a projekteket, és elsősorban nekem kell hinnem ezekben ahhoz, hogy más is higgyen bennük. Nem hiszek abban, hogy egy kreatív embernek várakoznia kell ahhoz, hogy érezze, folyamatosan, tudatosan, okosan használja az idejét, s a saját projektjeit is fejleszti.
– Hogyan működik ez? Van egy terv, egy színmű, és ahhoz keresed a rendezőt, színészt?
– Általában nem témában gondolkodom, hanem alkotókban. Végigmérem, kik azok, akikkel például itthon szívesen dolgoztam volna vagy akik olyan előadásokat hoznak létre, amelyekben én is szívesen részt vennék. A rendező darabot javasol vagy együtt keresgélünk, végül kiválasztunk három-négy művet, azokat elolvassuk, átgondoljuk, döntünk, majd elkezdjük a munkát. Azt szoktam mondani, hogy egy banális történetből is lehet nagyon jó előadást csinálni, csak munkafolyamat- és alkotófüggő.
– Milyen szerep, karakter áll hozzád a legközelebb?
– Mivel az átlagnál magasabb vagyok és a jelenlétem is nagyon erős, általában keményebb figurákat játszom. Őrülteket, harcosokat, szenvedélyeseket, olyan figurákat, akik egy kicsit kilógnak a sorból. Tulajdonképpen minden szerep kihívás, de én jobban élvezem a bonyolult feladatokat.
Negyven nyelven szinkronizálnak
– Jelenleg mi foglalkoztat a legjobban?
– Van egy cégem, ebből élek tulajdonképpen. Ez egy szinkroncég, amely egyik napról a másikra nőtt, mint egy gomba. Los Angelesben nagyon sok nemzetiségű és nyelvű színész él, akik egy része nehezen kap munkát az idegen hangsúlya miatt. Én éppen ezt a soknyelvűséget használom ki. Van egy több mint hatszázas színész adatbázisom, és attól függően, hogy milyen munkáim jönnek be, közülük választok, miközben kitartóan új hangokat keresek. Igyekszem folyamatosan foglalkoztatni azokat, akikkel jól dolgozom. Van tizenkét stúdiónk és több projekt fut párhuzamosan. Majdnem negyven nyelv van forgalomban a stúdióinkban, amiből körülbelül tízet házon belül, a többit meg kiszervezett megoldással gyártunk le. A szinkronizáláson kívül animációval, videójátékkal is foglalkozunk, mindenféle keverést és hangutómunkát is végzünk. Egy pici stúdióval indultunk, ami egy év alatt a nyugati part legnagyobb független tulajdonú szinkronstúdiójává vált. Nemrég készült el mellette egy zenestúdió, és van egy kis előadó tér is, tulajdonképpen egy korszerű stúdióközpontról van szó.
– Hogyan lehet fenntartani egy ilyen óriási céget?
– A stúdió az én ötletem volt, de a cégben négyen vagyunk társak. Megosztjuk a munkát, pontosan leosztjuk a feladatokat.
Fegyveres őrökkel Afrikában
– Hogy kerültél Afrikába, és a munkád mellett milyen hétköznapi élményekben volt részed?
– Kilenc éve gondolkodom annak a dokumentumfilmnek a témáján, amelyen jelenleg dolgozom. Gender-témáról van szó, egy meditáció arról, hogyan határozzuk meg a női testet napjainkban. A filmnek két közismert dél-afrikai nő a szereplője, akik ugyanazon a napon születtek, ugyanabban a környezetben, és az egyik nagyon férfias, a másik nagyon nőies. Háromszor voltam az elmúlt tíz hónapban Afrikában. Először, amikor megérkeztünk, fel voltam készülve, hogy veszélyes, de nem gondoltam, éppen ennyire. Folyamatosan fegyveres őreim vannak ahhoz, hogy olyan helyeken tudjak forgatni, mint Soweto vagy Mamelodi nyomornegyedek, ahová kiköltöztették az apartheid időszakban a feketéket. Bádogvárosok a nagyobb metropolisok, Iohannesburg, Pretoria szélén. Én Guatengben vagyok, az északi részen. Jelenleg olyan a hangulat, hogy akár meg is ölhetnek egy mobiltelefonért. Nincs az emberi életnek értéke, a nők hetven százalékát életük alatt legalább egyszer megerőszakolják. Nagyon durva, hogy a fehér ember mit művelt az afrikai kontinensen. Amit a fehérek elkövettek a helyi lakosság ellen, az most visszafordult.
– Találkoztál-e a helyi törzsi világgal?
– Filmeztem a szangomáknál Limpopóban. Bár az ország lakosságának nagy hányada keresztény, de vannak törzsek, ahol a hiedelemvilág erős, például nem mennek orvoshoz. A szangomák füves asszonyok, akik gyógyítanak. Voltam olyan falusi környezetben, ahol nem volt víz, áram. Ez valóságos kultúrsokk volt számomra. Be kellett öltözni tetőtől talpig, a hajamat becsavarni, el kellett menni a törzsfőnökhöz engedélyért, hogy forgathassunk. Bezártak egy konténerbe több órára, ott magyarázgattuk a tizenkilenc éves törzsfőnöknek, hogy engedje a forgatást. Fegyverrel a vállán állt velünk szemben, adtunk wiskyt és megkaptuk az engedélyt.
– Jó-e itthon lenni?
– Amikor hazajövök, négy nap kell, amíg lelassítom magam. Itt minden lassabban történik, itthon biztonságban érzem magam. Nem könnyű visszarendeződni. Elrepülök Los Angelesből, a testem hazajön és olyan az érzésem, mintha a lelkem fenn maradna még két-három napig a levegőben. Amikor megérkezem, sokan szeretnének találkozni velem, de ha nincs tiszteletben tartva ez a megérkezési időszak, az nem jó számomra. Itthon jól érzem magam, Sepsiszentgyörgy egy nyugodt hely és ha az ember kimegy az utcára, az az érzése, talán a világon itt a legjobb gyermeket nevelni.
Fekete Réka / Háromszék