A börtön, mindegy, hogy milyenek a körülmények, mindegy, hogy kik a cellatársak, hogy mennyit engednek ki a friss levegőre, vagy hány könyvet olvashatsz el, akkor is börtön.
Nem tudom, hogy kik állnak ennek az égrekiáltó igazságtalanságnak a hátterében, lehet, soha nem fogjuk megtudni, hogy kiknek keresztezte az útját Beke István és Szőcs Zoltán. De…
Ez a két férfi, a véreink, nem tett semmi olyat, amit bármelyikünk nap mint nap meg ne tenne, amikor kultúránkért, nemzetünkért, igazunkért cselekszünk, vagy tenné, ha merné. Belenéztem a szemükbe, és megértettem, hogy itt nem is az a lényeg, hogy ki kell hozni onnan őket, hogy mindent meg kell tenni, hogy végre együtt lehessenek a családjukkal, a hőn szeretett közösségükkel… Nem ez a lényeg. István szájából elhangzott: „Ha kell leülöm ezt az időt. A nemzetért. Felajánlom Istennek. Nem kérünk kegyelmet, mert nem vagyunk bűnösök!”
Kedves mindenki! Lehet, hogy Istvánék leülik ezt az életükből rablott időt. A nemzetért. Azért a nemzetért, ami lehet, hogy a múlt ködébe vész, amit már néppé rothasztottak, és ami vissza kellene, hogy térjen a nemzet magasságába…. De ott vannak azok, akiknek benne van a keze ebben az aljasságban. Akiknek ezért még el kell számolni, egy nagyobb Hatalom előtt. Nos, nem lennék a bőrükben.
A jog csak utólagos jóvátételt hoz, mert Strassbourgban az ügyet két év múlva tárgyalják, gyorsított eljárással… Itt csend van és tehetetlenség. Ahogy rájuk néztem, kiengedett ökölbe szorított kezem. Ide belső erő kell. Megerősítő ima, lelki támasz. Másképp ezt nem lehet kibírni ép ésszel…. És hit: hogy van értelme, hogy felébredjen az alvó nemzet, hogy merjünk azok lenni, akiknek teremtett az Isten.
Gáspár Erika / Székely Hírmondó