Ritka jó hír a romániai magyarság számára, ha egy állami intézmény a védelmére kel. Az elmúlt években inkább az ellenkezőjét tapasztaltuk, nehezen kivívott és csak kismértékben érvényesíthető jogaink hol nyílt, hol burkolt megtámadását, visszanyírását, amit sokszor primitív, máskor cinikus vagy éppenséggel tudományoskodó megnyilvánulások kísértek.
Zászló- és feliratperek özönéből, iskolaalapítási bonyodalmakból, a magyar orvosi egyetem bedarálásából, mondvacsinált terroristaügyből, visszaállamosítási kísérletekből megtanultuk, hogy a törvények nem mindenkire egyformán érvényesek Romániában.
Épp ezért megy szinte csodaszámba, hogy a nép ügyvédje felfigyelt egy diszkriminatív előírásra, és rögvest kérte is annak törlését a tanügyminisztertől. Jelenleg ugyanis a nem román tagozaton végzett diákoktól az egyetemek románnyelv-vizsgát is követelhetnek. Ez a rendelkezés 2016 óta van érvényben – azaz a Dacian Cioloș által vezetett kormány idejéből, ahol szűk 14 hónap alatt két „szakértő” váltotta egymást az oktatási tárca élén –, de korábban is volt hasonló, például a kilencvenes évek elején a testnevelési főiskolára (!) jelentkező magyar fiataloktól is románnyelv-vizsgát kértek. Dacára annak, hogy a felsőoktatásba csak érettségi oklevéllel lehet bejutni, amiben románvizsga is van, mégpedig teljesen egyenrangú a román tagozaton végzett diákokéval, mert a kisebbségektől is azonos szintű tudást követelnek meg. Ezt fogalmazza meg Renate Weber, alig néhány héttel azután, hogy elfoglalta a Victor Ciorbea mandátumának lejártával megüresedett ombudsmani tisztséget.
Nem nagy ügy, mondhatnánk, hiszen nem tudjuk, mi lesz a miniszter válasza. Az is lehet, hogy elengedi a füle mellett a felkérést, és megy tovább minden a régi módon. Említésre méltó azonban, hogy a román sajtó megkeresésére Renate Weber – aki civil emberjogi aktivistából lett liberális EP-képviselő – azt felelte: hivatalból járt el az ügyben. Jó lenne, ha azt is észrevenné, hogy a magyar diákok zöme a törvény által biztosított „szükséges és elégséges” románóra dacára sem jut el a megkövetelt anyanyelvi színvonalra, ami erőteljesen rontja az általánosát és behatárolja érvényesülési lehetőségeit – vagy talán inkább azt, hogy a kisebbségiek eggyel több tantárgyból vizsgáznak a nyolcadik és a tizenkettedik osztály végén, mert ez sem éppen az esélyegyenlőségről szól.
A román nyelv hatékonyabb, gyakorlatiasabb oktatása ugyan nem tartozik a nép ügyvédjének hatáskörébe, de azért jó irányba mozdíthatja a dolgokat, ha nem csupán az érintett szenvedő alanyok ismételgetik – többnyire süket füleknek –, hogy másféle tanítási módszerekre és másféle számonkérésre van szükség, hanem egy fontos hatóság vezetője is. Ettől még fényévekre állunk, hiszen már annak is örvendezünk, hogy rosszindulat helyett végre pártatlan megnyilvánulást látunk egy hivatal részéről. Ez ugyanakkor szomorú is, mert azt jelzi, hogy Románia száz év alatt sem tanulta meg egyenrangúnak tekinteni kisebbségi állampolgárait.
Demeter J. Ildikó / Háromszék