Sosem volt egy tájba simuló típus, amire küllemével is alaposan rájátszott. Márkus-Barbarossa János, a sepsiszentgyörgyi színház egykori zenésze szakmai hiúságból kezdett hangszerkészítésbe, ma a világ egyik elismert szakembere, akinek kezén több mint százötven Stradivari ment át.
– A kozmopolita Nagyváradról került Sepsiszentgyörgyre, a meglehetősen excentrikus művészek megítélésére is rátett még néhány lapáttal. Nem tartott a konzervatív székelyektől?
– Olyannyira nem, hogy valamennyi eddigi párom székely származású volt, de a székelyekkel való kapcsolatom jóval azelőtt kezdődött, mielőtt a szentgyörgyi színházhoz kerültem volna. Már egy ideje színpadon voltam szabadúszó művészként, amikor a hatóságok „megtiszteltek” valami komolyabb foglalkozással, különösebb túlzás nélkül állíthatom, hogy másfél éves kényszermunkára ítéltek a nagyváradi zománcgyárba. A katonaságból azzal az elhatározással érkeztem haza, hogy hangszereket akarok csinálni, volt is meghívóm a cremonai hangszerkészítő iskolába, de hát nem engedtek ki. Így aztán zománcozóként kényszerültem dolgozni, mellette hangszereket bütyköltem, felléptem zenészként, többnyire a Metropol együttesnek amolyan előzenekaraként, hol egyedül, hol Trifán Lacival. A zománcozás amúgy nem volt haszontalan dolog, megtanultam egy szakmát, ugyanakkor, mivel állandó éjszakai műszakban dolgoztam – az én kérésem volt –, a gáztűzhelyekben és rezsókban mért penzum elvégzése után elkezdtem zománcozott szobrokat, zománcgrafikát, tűzzománcot készíteni.
– Attól még a zománcgyár az a hely maradt, ahonnan mindenáron szabadulni kellett…
– Igen, de a dolgok egyszerűen csak megtörténtek. Egy csíkszeredai könnyűzene-fesztiválra való meghívással kezdődött, majd tévéfelvételek Boros Zoltánnal, aztán Horváth Károly jelezte, beajánlott a szentgyörgyi színház igazgatójánál, Sylvester Lajosnál a szilveszteri kabaréra, amelyet aztán májusig játszottunk, esetenként napi három előadásban. Egy biztos, ők váltottak ki 1976-ban a váradi Metalica gyárból. Ha akkor Horváth Karcsi mondjuk Marosvásárhelyre hív, akkor odamegyek, de mindenképpen szabadulni akartam a zománcgyárból. Főleg azért, mert akkorra már a nagyváradi barátaimnak nagy része eltűnt, disszidált, kényszerházasodott. Magányosnak és fölöslegesnek éreztem magam. Skizofrén állapotban éltünk akkoriban, hiszen tudtuk, hogy nyolc kilométerre a városközponttól nyugatra más világ kezdődik, amelybe nekünk csak ritkán van bejárásunk. Amikor kimentem anyámhoz Diószegre, a dombról láthattam a létavértesi templomtornyot. Közel volt, és mégis mérhetetlenül messze. Akkor már menjünk még távolabb, hogy ne kínozzon ez a kéznyújtásnyira lévő messzeség, gondoltam. Holott nekem kishatárátlépőm is volt, amellyel aztán mehettem bármerre, hiszen Magyarországon a kutya sem ellenőrizte, milyen iratokkal léptem át a határt. Mentem is, egészen Varsóig, Kelet-Berlinig. És mégis...
– A zene melletti lehorgonyzás evidencia volt?
– Nem feltétlenül. Képzőművésznek készültem, akkoriban kishatárátlépővel járogattam át Budapestre Czóbel Bélához, Barcsay Jenőhöz tanulni. 1976 nyarán felvételiztem Kolozsváron a képzőművészeti főiskolára. Nem vettek fel. Bukarestbe sikerült, de aztán kirúgtak. Más került a helyemre, a politikai megbízhatatlanságom jó indokul szolgált a döntéshez.
– Milyen várost talált Sepsiszentgyörgyön?
– Eszméletlenül jó hangulatú hely volt. A Sugásban vagy a színház kocsmájában ott ült az értelmiség legnagyobb része – írók, költők, újságírók, színészek, képzőművészek, orvosok –, gyorsan elfogadtak, mint egy színes, vicces figurát, rövid időn belül otthon éreztem magam, a társasági élet kellős közepén. Mindenkitől lehetett tanulni, figyeltem, nem kotyogtam bele, nem kotyogtam el a hallottakat, szóval rászolgáltam a bizalmukra. A lakásom konyháját átalakítottam műhellyé, faragtam, barkácsoltam, mindenfélét javítgattam, és hozzám is sorra állítottak be ugyanazok az emberek, akikkel a kocsmában is együtt voltam. Ha épp nem volt társaságom, rádióztam. A vásárhelyi rádióban vettem át a kultúrhíreket közvetítő rovatot, amolyan kedvcsináló műsorrá reformáltam. Közben meg írtam lapokba, írtam a saját dalaimat, színházi zenéket, turnéztunk a Metropollal, majd a Táltossal, szóval folyamatos elfoglaltságaim voltak.
– Furcsa kettősséggel van dolgunk: miközben rengeteg megszólalási, csoportos fellépési lehetőséghez jutott, az egyéni fellépéseit előbb Maros, majd Hargita megyéből is kitiltották. Van erre magyarázata?
– Csak részben, mivel Sepsiszentgyörgyön nem akadt olyan hónap, hogy ne lettem volna a Securitate vendége, miután egyre hangosabban követeltem az útlevelet, hogy mehessek tanulni Olaszországba. Egy idő után már csak Ioan Hancheșsel, a parancsnokkal – ő a szentgyörgyi művésztársaságot sok mindentől megvédte – voltam hajlandó szóba állni, végül neki köszönhetem, hogy gyakorlatilag engem kitoloncoltak Romániából. Azt hiszem, belátta, hogy tényleg tanulni akarok, és elősegítette az elmenetelemet. No meg a távozásommal eggyel kevesebb bajuk lett… Végül a gyermekáldozatot követelő 1984-es szoborrobbantás után két nappal hagyhattuk el az országot, de az esemény után rövidesen már nálam voltak, hogy ellenőrizzék, merre jártam a robbantás órájában.
– A képzőművésznek készülő, sokáig zenészként dolgozó emberből végül hogyan lett profi hangszerkészítő?
– Úgy, hogy zenebohócként nem akartam unalmassá válni a színpadon mindig ugyanazzal a kis nyári gitárral. Kellett a show, lehetetlenebbnél lehetetlenebb hangszereket találtam hát ki magamnak, amelyek mind-mind megszólaltak. A hangszerszakértői karrierem a későbbiek során ajánlások révén alakulgatott, a mesterek felsorolása nyomán, amúgy soha, sehol nem kérték tőlem a szakértelmet bizonyító okiratot. A szakmát úgy sajátítottam el, hogy az egyik mester küldött a másikhoz, egyéb kérdés nem nagyon merült fel. Ma már én is ebbe a láncolatba tartozom, rangot jelent, ha valaki nálam tanult.
– Nem remegett a keze, miközben vagyonokat érő hangszereket bontott darabokra?
– Egy idő után – bizonyos mértékig talán sajnálatos módon – megszűnik benned a félelem, hogy erre vagy arra a hangszerre vajon ráteheted-e a kezed. Automatizmussá válik, hogy értékében tekinted a műtárgyat, és akként is kezeled. Ami persze nem jelenti azt, hogy kevesebb felelősséggel javítasz egy kisebb értékű hangszert, de kicsit mégis. Csak Stradivariból több mint százötven darabot javítottam, de ebben a folyamatban az a legfontosabb: el kell jutni arra a szintre, hogy egy ilyen hangszert rád merjenek bízni. A világ legdrágább hangszerei mennek át a kezemen, de a világ legdrágább bútorai és faliórái közül is hoztak már hozzám kerámiát, szobrokat is restauráltam. Amíg bírtam, rengeteg új hangszert is készítettem. Az életművemben nemcsak az az öt-hatszáz dal szerepel, amelyet szövegestül én írtam, hanem az egyedül készített négyszáz vonós hangszer és közel háromszáz pengetős hangszer is. A javítottak, restauráltak száma pedig tízezres nagyságrendű.
– Akinek minimális rálátása van az ön életére, csak kapkodja a fejét, mikor hol, merre jár. Van olyan hely, amelyet otthonának nevez?
– Bécs az a bázis, ahonnan indulva kiélhetem a csavargói életmódomat. Hogy ne képeslapként kezeljem például Velencét, ahol ugyancsak éltem bizonyos, nem túl hosszú ideig, vagy Párizst, Amszterdamot. Bécs az a hely, amely egyre nagyobb kozmopolita központ, itt éltem meg a legnagyobb szintű toleranciát, bárhol is jártam a világban. És ami a legjobb: a szellemisége készteti erre, nem pedig bármilyen hatóság. Ettől függetlenül 1990 óta a hasznos és haszontalan időm felét Kolozsváron töltöm, életvitelszerűen, a többit Bécsben vagy valahol a Föld másik pontján. Az év nyolc hónapjának első két hetében Kolozsváron vagyok, a többit az általam is képviselt intézmény tagjaként, szolgálat gyanánt máshol töltöm a világ legrégibb művészeti árverési háza, a Dorotheum valamelyik képviseletén. A maradék négy hónapot pedig Erdélyben. Kizárólag magánemberként.
– Sosem akart stabilan valamilyen közösséghez tartozni?
– Egyetlen kategóriába illek bele: a világcsavargók közé. Nem tartozom vallási közösséghez sem, önszántamból léptem ki 1984-ben, okiratom is van róla, egy bécsi önkormányzati rendelet. Egy mellettünk élő néni került kórházba akkoriban, aminek következtében fél éven át nem tudta fizetni az egyházi adóját. Tudni kell, hogy Bécsben a rendőrség is csak gyilkosság esetén léphet be egy lakásba, az egyetlen kivétel az egyházi végrehajtó. A nénit kipakolták az egyházi tulajdonú lakásból, még az ágyát is elvitték. Másnap bementünk a feleségemmel a polgármesteri hivatalba, és elmondtuk, mit akarunk. Megértették, kiadták az iratot. Amúgy leginkább az életvidám emberek közösségéhez szeretnék tartozni. Az ellenkezőjét ugyanis nem engedhetem meg magamnak, azzal a munkámon és a saját életminőségemen rontanék.
[box] Márkus-Barbarossa János
Hangszerkészítő, régiségkereskedő, költő, író, irodalomszervező. 1955. június 4-én született Szilágyzoványon. Képzőművésznek akart tanulni, de zenész, zeneszerző, szövegíró lett. 1975–1984 között a sepsiszentgyörgyi színház társulatának tagja volt, közben hangszerkészítővé, később hangszer-restaurátorrá képezte magát. 1982-ben feleségével Bécsbe emigrált. 2005–2008 között az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke volt. Eddig főleg verseskötetei jelentek meg, és egy regénye, a Fidelius látott napvilágot. Három gyermek apja.[/box]
Csinta Samu / Háromszék