András és Anna minden héten autóba ült és átment a határmenti kisvárosba. Vásároltak. Zöldséget, húst, miegymást. Postára mentek. Ruhát vettek a gyereknek. Néha még a helyi uszodába is bementek. Ilyenkor a baba volt a helyi attrakció, az úszómester oda volt a gyönyörűségtől.

A pénztáros hölgy hosszú percekre otthagyta őrhelyét és tátott szájjal nézte a nyolc hónapos baba lubickolását. Hogy aztán büszkén mondhassa a vendégeknek: kérem, ide kicsi babákat is hoznak, mert itt tiszta és jó a víz és megfelelő a környezet.

András és Anna minden héten félórát utazott a kisvárosba és félórát vissza. Ez volt a heti kikapcsolódás. Egy tetszés szerint kiválasztott napon és napszakban. Mehettek volna közelebb is. Meg annál közelebb is. De megtetszett nekik a kisváros csendje, nyugalma, hangulata, ahogy az emberek régi ismerősként köszöntötték egymást. Ők persze idegenként járták az utcákat, sőt még meg is bírságolták őket egy közúti kihágás miatt, de mégis hűek maradtak a heti kiruccanásokhoz. Hol együtt, hol csak András egyedül, hol pedig András kettesben a babával, de folyamatosan mentek a határmenti kisvárosba.

Az első hónapokban, az üzletekben és hivatalokban még az idegeneknek szánt távolságtartó tekintetek fogadták őket. Aztán, ahogy rendszeresen visszajártak, már több helyen is számon tartották őket. A bátrabbak rá is kérdeztek Andrásékra, honnan jönnek, hol laknak? Megmondták, de látszott az arcokon, hogy a településnév nem mond semmit. Azt már jobban értették, amikor csak annyit válaszoltak: a túloldalról. Sőt, ezt mindenki értette. András időnként felvett egy-egy stoppost a kisváros főterén, akik szintén haza igyekeztek és szintén átjártak.

András a legtöbbször egyedül érkezett. Neki több volt ez, mint puszta heti bevásárlás. Csak azért nem jött volna át. Annyira megszokta ezeket az utakat, a határ felé vezető autózást, a kisvárosi sétát, hogy ez neki maga volt a megnyugvás. Életének csendes ideje, kikapcsolódása, amikor sietve vagy ráérősen, de átgurult a határon, bement egy-két boltba, kipipálta Anna listáját, aztán indult haza. András úgy érezte, legalább ennyi jár. Az élettől. Kitől mástól? Legalább ennyi, az a félóra, amíg sétál az ismeretlenben, javarészt ismeretlen emberek között. Megvehette volna otthon is azt a paprikát, paradicsomot, kolbászt, attól függetlenül is, hogy mindketten meg voltak róla győződve, a kisvárosban minden áru jobb, minőségibb, finomabb, mint odahaza. Andrásban valami láthatatlan késztetés munkált, valami leszegett fejű dac, hogy ha több nem is, legalább a heti egy kisvárosi séta beleférjen. Mert ennyi jár. Ez a minimum. Ezt meg kell engedje magának, mint valami kis, szívének kedves, frissítő időtöltést. Mert, ha nincs is dzsipje, jachtja és villája, legalább ennyi jusson neki. A heti kisvárosi séta. A főtér nyugalma, másfél óra, amikor egy határral arrébb úgy járhat-kelhet, abban a meg nem fogalmazott illúzióban, hogy ő is oda tartozik, ő is a kisváros része, alkotó tagja. Neki is szól a helló és az ismerősnek járó hangosabb köszönés és egyre szélesebb mosoly.

Fábián Tibor

1 Megjegyzés

  1. Tóducz

    Élég jó írás. De hiányolom az ermáról, az elég rég “alámerült” Sebők Mihály úr írásait. Rég nem találkoztam itt Lakó Péterfi Tünde írásaival se.

    Válasz

Hagy egy Válaszot Tóducz-ra Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük