Forrás: eletforma.hu

András és Anna Topolyára költöztek, ki a nagyvárosból. Nehezen vették rá magukat. Kiváltképp András, aki foggal-körömmel maradni akart, utolsó pillanatig védte városi létét és kényelmét.

De mindhiába, mert ahogy Anna szokta mondani: a gép most ezt dobta ki. Ezt a munkahelyet és ezt a lehetőséget. A józan érvek kétvállra fektették András reménykedő időhúzását, menni kellett, pakolni.

Kint, Topolyán kávéval fogadták őket András leendő munkatársai. Körülnéztek, sütött a nap, minden szebbnek tűnt, mint egyébként. A házigazda, ahová beültek ismerkedni, egyszer csak felpattant és kiment valamit intézni. Aztán, mikor percek múltán sem igyekezett vissza, András úgy gondolta, akkor itt az idő, menjünk.

Ez volt az első rossz élménye Topolyáról. Időnként mostanság is eszébe jut a jelenet, hozzágondolva a tanulságot is, miszerint akkor kellett volna végérvényesen sarkon fordulni. De nem, Anna a vendéglátók előtt győzködni kezdte Andrást, maradjanak még, hiszen olyan kedves, barátságos emberek közé kerültek. „Na persze”, gondolta András, miközben engedelmesen visszaült a székre. A kedves helyiek elmagyarázták András elődjének gyengeségeit, majd érdeklődésüket látva szidták is, mint a bokrot. Ez a tény egy kicsit gyanús lett Andrásnak, de akkor még nagyvonalúan elengedte a füle mellett. Azt is elsorolták a kedves emberek, hogy a faluban ki milyen ember és úgy egyáltalán kivel érdemes szóba állni. András kábán bólogatott, az egész helyzet új volt neki, teljesen mindegy volt, mit mondanak, kit szidnak és egyáltalán miről szól a társalgás, őt már az a tény, hogy költözni kell, eljönni az évek során gondosan felépített családi fészekből, a szeretett városból, kellőképpen fejbe vágta.

Aztán, némi időhúzás után jött a nagy autó és Andrásék költöztek. Innentől kezdve egy nagy átmenetté vált az életük. Még sokáig a régi fészekhez ragaszkodtak. Kiváltképp András, aki egy darabig mindenből kettőt vett, hogy a régi otthon olyan legyen a költözés után is, mint eddig. Több napon át hazajártak, otthon aludtak. A helyiek meg leskelődtek utánuk, vajon hová mennek és egyáltalán miért mennek el esténként, ha egyszer már ide költöztek.

Andrásnak hosszú időbe telt megszoknia a topolyai létet. Elvágni a nagyvárosi köldökzsinórt. Még jó féléven át hazajárt mindenféle apró ürüggyel. Rendezgetni, takaritani, holmikat pakolni. Hozni, vinni. Hetente többször is beautózott a városba, akár a legapróbb dolgot is ott vette meg, mindig valami újabb indokot gyártott az állandósult kimozdulásokhoz. Ez a folytonos utazás, Topolya és a város között, megnyugtatta, kisimította a lelkét, és ennek köszönhetően valamivel könnyebb szívvel fogadta el az állandósulni látszó ideiglenességet. Hiába volt lehetőség helyben vagy a közelben ügyet intézni, bevásárolni, autót javíttatni, orvoshoz menni vagy hajat vágatni, mert András ragaszkodott a jól bevált kapcsolatokhoz. Visszajárt a régi helyekre és a megszokott emberekhez. Minden alkalom egy-egy újabb lehetőséget nyújtott számára a kimozdulásra. Ahogy ő mondta: a levegővételre.

Anna, két lábon járó józanságának köszönhetően, jóval gyorsabban és könnyebben elfogadta az új helyzetet. Ugyanúgy beletemetkezett a könyveibe és tanulmányaiba, mint eddig. Dolgozószobájának berendezése sem változott sokat, hiszen hozta magával könyveit, tudományát. Hatalmas könyvespolcok néztek vissza az emberre minden oldalról. Csodálkozva figyelte férje partravetettségét, nem hitte volna, hogy András ennyire ragaszkodik a negyedik emeleti kétszobás panellakáshoz, a hozzá járó hangos szomszédokhoz, és az időnként orrfacsaró légszennyezettséghez. De nem ellenkezett, csendben várta, mikor fogy el András városmániája és mikor szokja meg végre az új otthont.

„Megint mész?”, nézett fel Anna hetente többször András újabb készülődéseit látva, mire az fontoskodva elsorolta, időnként egyenesen papírból olvasva, mennyi halaszthatatlan ügy vár elintézésre, aminek csak ma és csak a nagyvárosban lehet a végére járni.

Mert érezte, hogy mennie kell, indulni, autóba ülni. Valami titokzatos tehetetlenségi erő vonzásában zajlik az élete, két pont között.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük