Képünk illusztráció / Forrás: kamaraonline.hu

„Tanárnő, ez és ez a dolgom van, ide és ide kell emiatt elmenjek, kérem szépen, engedjen el óráról.” Ugye, ennyi lenne egy kéredzkedés. Egy bővített, információt hordozó, illedelmesen megfogalmazott mondat. Ennyi. Mindegy, hogy szóban, hogy telefonon, facebookon érkezik. De ennyit elvárnék. Én. És egyáltalán nem hiszem, hogy emiatt ósdi vagyok, nem doktori disszertáció szintű ennyit kiköhögni.

Ehhez képest mik érkeznek?

Pl. a nagykorú diáklány a cigit kis kacsójában félretartva lépked a tanára mellett, s valamit füstbűzös pofijával beleliheg a nevelő fülébe, talán arról, hogy akkor ő hazamegy, s ez, ugye, oké. (A füstbűzről lenne pár szavam, mert hát a kollégák is mászkálnak bagóval a suli körül, s megnézem én azt az embert, aki egy kamasszal meg tudja értetni, hogy ugyanerre neki nem ad felhatalmazást a papíron elért nagykorúsága.)

Aztán a facebook-csoporton folyik az elkérezés. Ahol megtalálható a lefotózott táblavázlat, mindenféle egyezkedések és egyeztetések, cikkek röpködnek, poénok stb. [Vannak csatornák és regiszterek, aztán vannak a különféle témák és üzenetek. Mintha 9. osztályban le is nyomnának a torkukon egy Jakobson-modellt, nem? Bár valószínű, pont ez a baj. Hogy le van nyomva. Hogy is lehet itt fentebb stílről értekezni, ha azt se tudjuk, a hétköznapi életben mit jelent az illem, a korcsoportokra való tagolódás, ha nincs érdeklődés a más iránt, csak a saját kis homokozó iránt? Hogy lehet így iróniát, paródiát érzékelni, nemhogy oktatni, ha ennyire szemellenzősek (vagyunk tán túl sokan is)?] Félő, hogy elvesznek benne ezek az igen fontos, lelépésre engedélyt kérő sorocskák. Aminthogy el is szoktak.

De ha meg is születik az engedély, mi a válasz? Oké. Ritka szerencse, hogy van mellette egy köszönöm. A tanárnő már égbekiáltó túlzás lenne. (Hja, otthoni neveltetés...)

További ínyencségekben is részeltetődöm: „kéne készüljünk az osztállyal és vásároljunk x-re. Keresünk szponzorokat, és már x órától el leszünk engedve. És akkor nem érek vissza vallásórára.” (Mindez természetesen ékezetek nélkül.) Hát, mit mondjak. Infó van bőven, de az összefűzésből, a ragasztóanyagból hiányolom innen is az illemet. (Ó, tán nem is az illemet. Ha nekem van szükségem valamire, akkor azt igyekszem úgy kifejezésre juttatni, hogy a modorom ne akadályozzon abban, hogy megkapjam. Mert nekem kell valami, én vagyok kiszolgáltatva ilyenformán annak, aki birtokolja azt, ami nekem kell. Ha nem férne a buksiba az illem, ez a parasztlogika tán csak besurranhatna.) S pedig ez még az illedelmesebb változat. Kész tények elé vagyok állítva, nehogy már... a nyúl viszi a puskát, kérem, nem a vadász, ha nem tetszett volna észrevenni!

A kész tények golyói elé állíttatás skáláján lépjünk feljebb: „Csókolom, csak akartam szólni, hogy én ma nem ülök, mivel kell menjek fogorvoshoz x órára, és nincs hogy elérjek.”

Hát, én is szoktam itt-ott ülni, mit mondhatnék... S tűrtem is, mint Miklós, ameddig tűrhette, de ma, ha nem is a kő, de a cérnám rostjai elszálltak.

(S ha már kifejezések: nagy nehezen fel bírom én is fogni, hogy szóhasználatbeli különbségeink oka a kor, a családi, társadalmi, nyelvhasználati zónák szerinti eltérések. S nem fogok „de akkor is!”-ozni.)

Mindazonáltal felettébb értékelendő, hogy csak akart szólni, nem…?

Andorkó Júlia