Fotó: Székelyhon

Kedves Olvasó, én most egy olyan együttélésről szeretnék írni önöknek, amely sokak szerint nem is létező. Bevallom nehéz elképzelni egy ilyent, amikor világszerte népek, nemzetek közötti együttélések békéi forognak kockán, sőt egyes esetekben emberek egymás kiirtásán fáradoznak.

Az emberek közötti együttélés tehát még sok kívánnivalót hagy maga után, úgy szintén ember és állatok közötti együttélés is. De mi lesz, ha megfordítjuk és úgy tárgyaljuk, mint állat és ember közötti együttélést, amikor az ember lakik az állatok területén? Ez már érdekes eredményeket hoz.

Itt lépik a színre az én Lali barátom esete, ami nem csalás, nem ámítás, szenzációhajhász írócskák kitalálmánya, hanem maga a furcsa valóság.

Lali nem szociológus, hanem vasöntőből vált szerencsés nyugdíjas, és nem azért szerencsés, mert valami nagy összegre rúgna nyugdíjacskája. Hanem azért, mert megérte a jó megérdemelt társadalmi szolgáltatást, és nem halálozott el szakmai megbetegedésekben. Valamint és ez is nagyon fontos, hogy van a lövétei láznak az erdős területén egy kis birtokocskája, amit nyugdíjas korára belakott.

Épített egy szerény erdei házikót saját erdei tisztásán, csak éppen akkorát, amekkora egy ember igényeit kielégíti, csak éppen egy annyira komfortost, hogy egész nyáron át késő őszig, hóharmat le estéig lakható legyen.

Bekerített ebből a birtokból egy darabocskát, feltörte a szűzföldet és egy közepesen termő veteményeskertet alakított ki. Megtermesztette ő itt az ember számára nélkülözhetetlen zöldségeket, mint a pityóka, hagyma, fuszulyka, káposzta, karalábé, paradicsom, paprika, uborka, sárgarépa, zeller, petrezselyem. Nyáron, és késő ősszel kis teherkocsival fuvarozta haza a városba a termények széles skáláját. Jutott azokból nemcsak gyerekeinek, unokáinak, hanem még a közeli szomszédoknak is.

A legérdekesebb, amiért ez az írás megszületett, maga az a szokatlan tény, hogy Lalinak medve szomszédjai voltak, vannak és azokkal kellett együtt élnie a természet lágy ölén. Ráadásul még a szomszédjai voltak az úgynevezett őshonosok, mivel amióta megüresedett a tőle mintegy kétszáz méterre, félig földbesüllyesztett második világháborús vasbetonbunker, azóta folyamatosan medvék lakták azt.

Lehetett tehát a terület Lalinak saját birtoka az emberi törvények szerint, az állatok íratlan törvényei szerint akkor is jövevény volt, veszélyes betolakodó. Ő, ahogy megállapította, a békés egymásmellet élés záloga állat és ember között is a kölcsönös tiszteletben rejlik.

Mindketten tudtak egymás közelségéről: Lali is, a medve is. Az ember nem zavarta a medvét otthonában, az állat sem tört be az emberében. Betartottak egymás között egy távolságot, amit Lali türelmi zónának nevezett, és tulajdonképpen ez volt az egymásmellett élésük záloga.

A medvéknek ott volt az átjárásuk, ha táplálék beszerzésre indultak, vagy megtértek a ciheresben rejtőzködő otthonuk felé. Lali házának ajtaja is arra nyílt, de a veteményes kertje is ott helyezkedett el, ahol napjainak nagy részét eltöltötte.

Azért történtek néha incidensek, mert ilyen a legbékésebb emberek között is megesik. Ilyenkor Lali megdorgálta szomszédját, nem túl erőszakosan, nem túl félénken. Mintha csak egy embertársához szólt volna szemrehányóan, rendreutasítóan, mert az állat tudomására kellett hoznia, hogy neki is joga van a területhez. Hosszú évek során többször cserélődtek a bérlők, idegen medve érkezett, erőszakosabb, elűzte a régit, az meg elmenekült más szállást keresve. Lali mindenikhez egyforma stílusban beszélt, bátor, nem túl agresszív stílusán nem változtatott, mert mindenikkel meg kellett értetnie, hogy az ő területén ő a gazda.

Egyik esztendőben hosszantartó meleg nyár volt, a birtoka előtt csordogáló kis csermelyecske forrása annyira elapadt, hogy már csak szivárogni tudott a kövek között. Kénytelen volt egy gödröt ásni a forrás helyén, hogy ebben a gödörben a napnak és éjszakának minden percében összegyűlhessen az értékes vízmennyiség. Ezt a gödröt ő göbőnek nevezte, jutott napi használatra a vízből, amit természetesen a medvék is használtak, de már apró, vízigényes növényekre nem jutott csak reggelente egy-két csészével. Nagyon vízszűke volt akkor, de meg kellet osztozniuk rajta. Lali nappal hordta a vizet, ahogy gyűlölgetett, a medvék éjszaka jártak a forrásra inni, jól látta őket a telehold fényénél. Csakhogy a medvegyermek is éppolyan rakoncátlan, mint az embergyermek. Nemcsak ittak a gübőből hanem bele is hengergőztek kiferedték belőle a vizet, piszkos pocsolyát hagyva maguk után.

A következő nap reggelén, amikor a medvecsalád épp portyára indult, Lali éppen a gübőt próbálta helyrehozni, amikor meglátta őket bosszúsan rájuk ripakodott:

– Halljátok-e ebadtái, erről nem volt szó, hogy a forrást így elrondítsátok, a víznek ilyen szűkös idejében, és a forrásra mutatott. Mit innátok ma éjszaka, ha nem hoznám helyre azt, amit elrontottatok?

Az állatok megtorpantak, a két bocs anyjukhoz simult, az pedig két mancsát leeresztve óvón tette gyermekei fejére és mindannyian bűntudatosan nézték az embert, mintha megértették volna a kritikát.

– Többet elő ne forduljon, mert mindannyitokat elkergetlek a birtokomról! – fenyegette meg őket.

Vagy megértették, vagy nem, többet nem fordult elő.

Egy éjszaka bőgni kezdtek a bocsok, a jelek is azt igazolták, hogy Macimama veri őket, mivel a bőgések közé suppogások is vegyültek. Ilyesmi volt még a medvéjék háza táján, de Lali családi ügynek tartotta, és nem szólott bele. De most szokatlanul hosszas ideig tartott, ezért Lali úgy látta jónak, hogy beleszóljon. Kiállt az ajtója elé és a ciheres fele fordulva rájuk kiabált:

– Nem hagynád már abba? Mi bajod van azokkal a szegény bocsokkal? Nem hallottad, hogy manapság már nem veréssel nevelik a gyermekeket? Aztán késő is van, aludni szeretnék, mert ha nem hagysz aludni, istenemre mondom, átmegyek, és úgy ellátom a bajodat, hogy abból koldulsz. Megértetted?

Megértette, nem értette, olyan csendesen telt az éjszaka többi fele, hogy pisszenést sem lehetett hallani többet.

Érdekes volt a következő történet is.

Szilvaérés ideje volt, egy napon éppen ebéd utáni szunyókálással töltötte Lali a szabadidejét, amikor jelzett a mobil telefonja.

– Maga most hol, merre tartózkodik Lali? – kérdezte a vadőr.

– Én éppen szunyókálok. – felelte.

– Na, jó Lali, akkor szunyókáljon tovább és ki ne menjen a házból, mert éppen most nézem a távcsövemen a dombról, hogy a medve és a két boccsa szilvát szüretelnek nem messze a házától.

– Biza nem szunyókálok én. – ugrott talpra Lali. – mert én is szeretem a szilvakompótot.

Lali már szaladt is egy karóval a szilvafák fele, hogy megvédje azokat a támadástól. A karót inkább ijesztgetésnek vitte, nem használni akarta, és ezt jól tudta ő is, hogy leghatásosabban a rájuk kiabálás segít az ilyen esetekben.

Azt kellett tapasztalnia, hogy a Macimama lehasogatott egy pár ágat a fáról és közben bocsaival lakmároztak az érett horgas magú szilvákból. A medve magostól eszi meg a szílvát a gyomrára bízza a különválogatást, a húsát megemészti, a magja meg az ürülékével távozik.

– Ez miféle dolog szomszéd kiáltott rájuk erélyesen Lali a legkisebb félelem nélkül. Először is te ültetted e ezt a fát vagy én? Másodszor, miféle szüret az, ahol a fáról letörik az ágakat? Harmadszor, takarodjatok a birtokomról, én hányszor zavarlak benneteket otthonotokban?

Felemelte és meglendítette botját, de nem kellett használnia, a szüretelők, mint megannyiszor a békés utat választották. Igaz mormogva és nagyon kelletlenül, de kioldalogtak a birtokról.

Még aznap leszedte a megmaradt összes gyümölcsöt és a házban biztonságba helyezte. Igaz az éretlenjeit és a sérültjeit összegyűjtötte egy vederbe és utánuk vitte. Oda öntötte ki ahol útjukba lesz majd, hogy megtalálhassák.

Hamar elfelejtette az aprócska kellemetlenséget, mint a többit, már rég belenyugodott abba a meggyőződésébe, hogy állatot és különösen medvét soha nem lehet megtanítani a magántulajdon fogalmára és szentségére. Nemhogy őket, de még az emberiség bizonyos részét sem, és ezért a büntetőintézetek általában a magántulajdon ellen vétőkkel vannak tele.

Sokat mesélt még Lali az ott eltöltött húsz év emlékeiből, olyan történeteket, amelyeket hiába bizonygatnám önöknek, mert úgy sem hinnék el. Hiszik, nem hiszik az önök dolga, Lali mondta, én megbízom, benne mert ő egy különös ember, aki különös nézőpontja szerint látja a világot. Ez a nézőpont az ember és természet harmóniáján alapul, amelyet ha elrontunk, egy pótolhatatlan kincset veszítünk el örökre.

Sebők Mihály

 

2 hozzászólás

  1. Névtelen

    kedves történet

    Válasz
  2. zsolt

    Koszonet Sebok Ur, nagyon szorakoztato iras .

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük