Lassan kiszorulunk a természetből!   

Fotó: mapio.net

Nemrég, még e kevéske hó leeste előtt töltöttem tíz csendes és felejthetetlen napot a szelterszi hétvégi házamban. Amikor lementem végig a lövétei lázon, még gyönyörű, késő őszi idő járt, ritka tiszta égbolttal, hogy látni lehetett a Fogarasi havasok kéklő, csipkés vonalát.

Csendes, szinte kihalt volt a vidék és jóleső nyugodtság szállta meg lelkemet és újra meg újra feltörő öröm, mint amikor ismét élvezheti az ember egy rég nem látott táj varázsát!

Ugyanis itt egész nyáron juhnyájak legelésznek a környéken és ebből fakadóan juhászkutyák falkája tartja rettegésben az átjáró embereket, de még a túlszaporodott medvéket is! Az is lehet, hogy az utóbbiak miatt szükséges annyi gonosz kutya, de egy biztos: nyáron ott az a vidék ember számára átjárhatatlan!

Ha már itt tartunk, engedjék meg csak érintőlegesen megemlíteni, hogy valamikor ezer és párszáz évvel ezelőtt itt vonult végig a római határ, amit latinosan „limensznek” is neveznek. Erről írásos dokumentumok és térképek is vannak, de szerintem a legfőbb bizonyíték az ott sűrűn előforduló hatalmas kőrakások, amelyeket egyesek vulkáni bombáknak tartanak! Nem elhanyagolható szempont a domborzat adottsága sem, ugyanis messze, kilométerekre el lehet látni!

A kellemesen eltöltött napok után feleségemmel arra határoztunk, hogy ő a csomagokkal, taxival utazik haza, de én és a két kiskutyám miután a taxis nem volt hajlandó őket szállítani, gyalog megyünk fel a völgyben a szelterszi úton, ami amúgy nem lett volna kellemetlen, mivel szeretek gyalogolni és az utat is rendbe szedték annyira, hogy már csak az aszfaltréteg hiányzik róla.

Ha nem adódtak volna egyéb kellemetlenségek.

Először is a völgyben felfele, minden huzamosabb ideig ott lakó kutyákat tart a vadak miatt. Ezeknek a kutyáknak nagytöbbségük nappal szabadon kóborol s minket pedig, ahogy haladtunk felfele a frissen lehavazott úton a két macskánál nem sokkal nagyobb kiskutyámmal, minden lehetséges helyen megtámadtak! A bajokat még tetézte a két vándortársam agresszív szembeállása a minket zaklatókkal. Mert jellemző ez a kistermetűekre, hogy minél apróbbak, annál vitézebbek!

Na, mindegy… Sok hadakozás után felértem a borvízforrásokig, a Szent Gellért alapítvány menedékházáig, ahol fokosom nyelével ismét elkergettem egy kisebb számú, de annál termetesebb négylábú támadót! Ez már elég, gondoltam magamban. Fent, a köveseknél még van egy csoport, fennebb még egy, és ahogy érnénk ki a völgyből a gájteren innen van egy kutyatenyészet, ahol harci kutyákat tenyésztenek és azoknak a rozoga kerítés nem akadály, de ezeket már nem vállalom!

Bal fele neki a hegynek, melyen magas fenyők nőnek, egy pár darabot ki is döntött a szél, búvóhelyül szolgálva a vadaknak, kanyarog ki az ösvény, melyet nyugdíjasok ösvényének neveztek el még a régi szép időkben, amikor mindenki gyalog járt borvízért, még a párttitkár is.

Egy életem, egy halálom én azt az ösvényt megpróbálom! – gondoltam magamban és állataimmal nekivágtam a hegynek. Ahogy a fenyőkorona takarásába értünk, nyomokat láttam a sekély hórétegen. Minél kintebb értem, annál több nyomot fedeztem fel és minél nagyobbakat, úgyhogy jónak láttam közelebbről megvizsgálni azokat. Ahogy ott szembesültem a valósággal, elhűltem még csak a nyomoktól is, azoknak formájától és nagyságától. Mert azok akkora friss medvenyomok voltak, hogy minden túlzás nélkül elefánténak is beillettek volna! Minél távolabb néztem az ösvényen, annál több nyomot láttam, ismétlem, nagyokat és frisseket, és emberi nyom sehol, tehát itt már nem nyugdíjasok, hanem medvék járnak! Még a kutyáim is beleszagoltak a tányérnagyságú nyomokba, mitől izgatottan csaholni kezdtek –  úgy nézett ki, hogy a kis butáknak nincs fizikai erejük, nincs óvatosságuk, de szimatuk és vadászösztönük megmaradt!

Végül is nagy nehézségek árán pórázt tettem a nyakukra és kirángattam őket az erdőből mielőtt kárt tettek volna a védett vadakban!

Akkor még előttem is restelltem magam, mert milyen ember az, aki még a nyomoktól is meghátrál! Hiszen megmásztam ezt a hegyet életem folyamán több mint ezerszer, vagy talán nem öregedem, de telik az idő felettem. Azzal vigasztaltam magam, hogy inkább óvatosabb lettem, mint hajdan, mert ahol friss medvenyom van, ott nagy valószínűséggel medve is lehet. És lehet, hogy találkozom vele, lehet nem, lehet jókedvében találom, lehet morcosban. Ez olyan, mint egy orosz rulett, melyet épelméjű ember nem játszik!

Haraggal vegyes szégyenkezéssel vonultam vissza az út szélére az erdő alá. Egy arra járó helybéli lakótól tudtam meg, hogy jól döntöttem és nincs okom szégyenkezésre, mivel egynél több medve is tanyázik a környéken. Bejárnak a házak közé, főleg éjszaka és élelem után kutatnak. Ilyenkor a környék kutyái összesereglenek, és egyesített támadást intéznek ellenük olyan ugatással, hogy az ott lakóknak éjjeli pihenésre már nincs lehetőségük. Még emberre nem támadtak, de az csak idő kérdése!

Majdnem eltöltöttem ott az egész napot, amíg egy barátom, egy rendes ember név szerint Ladó Vilmos arra járt, megszánt és kutyástól hazaszállított.

Volt időm tehát ott gondolkodni, lehiggadni és levonni a rövid következtetést: lassan kiszorulunk a természetből és ezt mi okozzuk saját magunknak, mi emberek a természet parazitái!

Sebők Mihály

3 hozzászólás

  1. Sebők Mihály

    Ha Dobai úr annyira kíváncsi, majd önre bízom az elemcserét, de az is lehet, hogy ön rendelkezik ilyen típusú elemmel!

    Boldog újévet az Erdély.ma, nak és olvasóinak!

    Válasz
  2. Dobai

    Ilyen helyre csak Kuvasszal szabad megindulni.
    Vajon Sebők úr kutyái hányas elemmel működnek?
    AA vagy AAA?
    Különben igaz, jó cikk!

    Válasz
  3. antal m.

    Egy valós eseményeken alapuló, vértfagyasztó horrorfilmnek is megfelelő jegyzetelés!
    B.U.É.K.!

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük