Sok meggondolatlanságból elkövetett otromba munkát végez az embernek fia. Még az sem mentség számára, ha nem éppen ilyen befejezést tervezett, mivel azért volnánk értelmes lények, hogy minden egyes tevékenységünknek előre lássuk a végét és tudatos legyen a cselekedetünk!

Azt a dolgot figyeltem meg, főleg a mi hegyes-völgyes, erdős vidékünkön, hogy miután lakásokat építünk, az útszéli birtokainkra a házaink elé az utak szélére sorban fenyőfacsemetéket ültetünk. Ez így az első pillantásra logikusnak tűnik, mivel az épületeket utak vagy utcák szélére építik a könnyebb megközelítés végett. Az is rendjén való, hogy a házak elé luc, fehér vagy vörösfenyő csemetéket ültetünk. Még az is, hogy miért fenyőt, miért nem inkább gyümölcsfát, ugyanis a gyümölcsfák, amikor elérik azt a bizonyos kort, gyümölcsöt teremnek, melyet nem csak az emberek, de az állatok is kedvelnek. Amikor pedig érni kezd és langyos nyárvégi éjszakákon messze elszáll édes illatuk, előbújik a medve az erdőből és ösztönére hallgatva kiszolgálja magát belőle!

Nem is az a nagyobb baj, hogy elfogyasztja, mert minden élő, mozgó teremtménynek fennmaradásáért ennie kell, hanem az, hogy a felnőtt medvének nincs kedve fára mászni, ezért a gyümölcstől roskadozó ágakat egyszerűen lehasogatja! Amikor ezt a műveletet pár éven keresztül elgyakorolja, a gyümölcsfa megsemmisül!

Mármost annak az embernek, aki azt mondaná, hogy azt meg lehet védeni, annak azt mondom, hogy lehetni meg lehet, csak nem a medvétől, mivel az éhes medve előtt nincs akadály, nem állja útját a kerítés, villanypásztor, fény, kutya, de még fegyvertelen ember sem!

Tehát jót akarunk cselekedni, Istennek, embernek tetsző dolgot és fenyőcsemetéket ültetünk, hogy a házat is takarja és a szemet is gyönyörködtesse.

Csakhogy nem vagyunk előrelátóak, nem számolunk azzal, hogy nemsokára jönnek az elektromos áram szakemberei, betonoszlopokat helyeznek az utak szélére, azokra pedig vastag kábeleket húznak ki az elektromos áram szállítására. De olyan is van, hogy már ott vannak fent a vezetékek és mi mégis alája ültetjük a csemetéket!

Azok pedig követik létük értelmét, ami abból áll, hogy növekedni célegyenesen a fény fele! Majd évek múltán elkerülhetetlenül elérkezik az a pillanat, amire titkon számítottunk, de nem vártuk az esemény bekövetkezését. A fenyők csúcsai elérik az elektromos vezetékeket. Mindegy az, hogy milyen módon, de mi szabtunk nekik korlátokat a következő ítéletet hozván: csak eddig fejlődsz és életed többi részét leszenveded, mert mi így akarjuk, hogy legyen! És megkezdődik a barbár munka, minden egyes fenyőt fiatalságának teljében azonmódulag lefejezünk s így válnak csonka, bonka, szemnek nem tetsző lelket fájdító torz alakokká!

Mi nem élnénk túl egy ilyen borzalmat, de ők túlélik, sőt több lefejezést is túlélnek és természetellenes alakjuk bűntényeink bizonyítékai maradnak!

Nagyon úgy néz ki, hogy fejlődésünk dacára ennek a világnak az a rendje, hogy az erősebb, a nagyobb a többség, szintet és korlátokat szabjon a gyöngébbek, kisebbnek az általa megbélyegzettnek! Mindezt a fejvesztéssel járó elrettentésre alapozza. A maga helyén mindenki panaszkodik a felette lévőkre és közben karanténban tartja a maga alatti sanyargókat!

Mennyivel jobb lenne megszüntetni minden erőszakot, hiszen mindenkit bánt valaki! Nem hullanának levágott fejek és nem tartana senki senkitől.

Egy biztos, hogy ennek megvalósításán mindenki nyerne és szebbé válna ez a világ!

Sebők Mihály