Az órádra nézel és dühös vagy magadra, a világra, az autódra, a globális felmelegedésre és mindenkire, aki tehet arról, hogy elkéstél, mert egyszerűen lehetetlen, hogy sorozatban sokadjára képtelen vagy időre megérkezni, amikor tudod, hogy pontban hétkor kezdődik és kellene előtte még jó tíz perc melegítés is, és ezen már az sem segít, hogy rátaposol a gázra, menteni a menhetőt, és persze a vasúti sorompót is ilyenkor eresztik le az orrod előtt, a félted a jogsid, kivárod hát, amíg átmegy a szerelvény, aztán beletaposol, felbőg a motor, oda sem neki, ez Opel, sosem kop el, két kézzel markolod a kormányt, jó erősen, ahogy azok a rallis fickók szokták, ilyenkor erősnek érzed magad és hatalmasnak, ebben az alattad dolgozó mechanikai szerkentyűben; végre beérsz, index jobbra, éles kanyarral teszed egyenesbe az autót, te a sebesség ura, de hiába, a késés tényén az sem segít, ha alattad dolgoznak a lóerők, mert hiába a gyorshajtás, ha félórával később indulsz a kelleténél, miközben veszed a cókmókodat sokadjára megfogadod, hogy legközelebb pontos leszel, mint a kakukkos óra és 6 után bizti, hogy elindulsz, nem lesz többé rohanás, meg cirkusz, meg hiszti, meg sorompó, meg semmi sem lesz, ha időben elindulsz, de most még le kell dobni a szemüveget a szélvédő elé és venni a telefont, a vizesflakont és menni már, menni, végszóra érkezni, az első labdaérintésre, ó de gáz, sőt über ciki, mert mindenki téged néz, ahogy sietősen bekacsázol, mint egy merő lelkiismeret, sőt van, aki vigyorog is, és megint kapsz majd a csapattársaktól egy-két csípős-irónikus megjegyzést, hogy a baba nem alszik éjjel és akkor te sem alszol éjjel, sem nappal, és késel és nem jösz időre és akkor már a foci sem megy úgy, ha késel, és akkor szar az egész, elpicsázol a pályán, meg sem izzadsz úgy igazán, ahogy illik, hogy legalább lemenjen néhány deka zsír, onnan az úszógumi tájékról, hogy nyáron horvátban, ha nem is téged néznek a lányok, de te legalább nézhesd őket, mert azt nem lehet csak úgy rengő pocakkal, mert milyen dolog az, semmilyen dolog az, olyan izé, meg minden dolog az, jóvanna, egy kiosztott bólintás a pályán lévőknek, aztán mégegy, senki sem bólint vissza, minek is, egy későnek, egy mindig elkésőnek, aki még a tetejében nem is játszik jól, hát akkor minek jön az ilyen, mert késni csak a jó játékosoknak lehet, akikre megéri várni, akik diadalmasan lépnek a pályára tíz perccel 7 után is, mert tudják, nélkülük itt nem lesz foci, mármint foci lesz, de FOCI az biztosan nem, szóval jobb, ha most lázasan melegítek a pálya szélén és próbálom játékra alkalmasnak nyilvánítani magamat, miközben vaksin figyelem a faliórát, próbálom befókuszálni, hogy hol a kismutató meg a nagymutató, hogy öt perc múlva szóljak, hogy csere, hogy én jövök, én a késő, a rossz játékos, és mégis, milyen jó így a pálya szélén, felelősség nélkül, figyelni az első öt perc csendjét, amikor még idilli a béke és a nyugodt labdajáték, mintha valami mennyei mérkőzés zajlanak fehérszárnyú angyalok között, akik hozsannát kiáltanak egy-egy gól után és káromkodás helyett magasztalják a mennyei játékvezetőt, merthogy ilyenkor még mindenki erővel és idegekkel teljes, áldott vagy te, sőt áldott a rugásod, és még pontos a passz, könnyedén suhannak a pályán az öregfiúk, és csak a labda szinte monoton pattogása hallatszik, mint valami wimbledoni gálán, pedig tudom, hogy hamarosan elhangzik, megszólal, felszáll, szétterül köztünk az első kurvaélet, én inkább bazdmegeznék, de hát nem vagyunk egyformák, kinek a bazmeg, kinek a kurvaélet, és vannak még itt válogatott cifraságok, merthogy a teljesítmény egyre csökken, ezzel párhuzamosan nő a hangerő, mert valamivel kompenzálni kell az eltelt éveket, a megkopott kondíciót, meg egyáltalán ezt az egész kurva életet, ami annyira szar, hogy a labda mindig máshová pattan, mint ahová szánom, de hiába a laszti nem gondolatolvasó, pedig rúgom én, rúgom becsülettel, de valami titkos összeesküvés vagy háttérhatalom, amiről a tévében is beszéltek, meg valami internetes blogon, az mindig eltéríti az én legjobb szándékkal kapura küldött lövéseimet, és akkor ne káromkodjon az ember?, mert fogy az idő, fogy a teljesítmény és ezt csak szóval, sok-sok keresetlen szóval lehet valahogy egyensúlyban tartani, hadd lássa mindenki, mennyire akarok, de a foci összeesküvői megint összekuszálták a szálakat, meg különben is mindenki hozza a maga kis vagy nagy otthoni bajait, egész heti nyüglődését, sikertelenségét és akkor itt ez a pálya és ez a labda, és néhány ellenszenvesen kicsi kapu, és az a gól nem akar összejönni, és akkor ne káromkodjon az ember, de igenis, hogy káromkodjon, na jó, még két perc, egy gyors korty a vízből, amibe otthon citromlevet tettem, na ja, lehet emiatt késtem, de a víz kell, mert víz nélkül júliusban itt nincs élet, és szinte már filmszerű, ahogy békésen kortyolsz és közben bent a pályán a hangadók egyszerre beszélnek, majd egyszerre kiabálnak, hol egymást szidják, hol azért polkorrekt módon saját magukat is, széles a paletta, bárkit lehet itt szidni, és ez mindig egy félhangos, szinte már diszkrét és óvatos kurvaélettel kezdődik, ami még először önmagadnak szól, aztán rászólsz a csapattársra, hogy miért olyan béna, és addig legalább nem te vagy a béna, és addig te legalább jónak számítasz a magad szemében, amíg a másikat szidod vagy a másikat szidják, aztán újra hibázik és te diadalittasan felordítasz, hogy te megmondtad, és lám igazad volt, mert a másik béna, és né tényleg az, sőt tesz is rá egy lapáttal, de mekkorát?!, és akkor percekre áll a játék és az ellenfél játékosai csípőre tett kézzel néznek maguk elé és állnak, és végül összenéznek és vigyorognak, élvezik a műsort, mert valaki mindig sorra kerül, de én most legalább csere vagyok, nagy bajom ebből nem lehet, itt nem ronthatok el semmit, itt még az élet is olyan kiegyensúlyozott, csendes, békés várakozás, nézed az órát, kortyolod a citromos vizet és békésen, lágy, már-már megértő tekintettel a többiek hibáit, amit nem te követsz el, merthogy te késtél, félember vagy, a pálya szélén gubbasztasz, és már azt sem tudod, hogy akarsz-e játszani, mert a nap kíméletlenül tűz le rád, fáradtan pihegsz a kerítés oldalához dőlve, már a fejedre töltögeted a citromos vizet, és különben is, ebben a pokoli melegben öt percnél nem bírnád tovább, a többi ötven perc meg csak kínszenvedés, semmi más, hát álmos tekintettel figyeled a pályán belüli eseményeket, ahol valaki nagyon kiabál, vörös fejjel regulázza a társat, aki hallgat, aztán visszaszól, aztán már mindketten kiabálnak, majd még páran bekapcsolódnak és végül az egész olyan, mint egy szinkron összekeveredett hangsávjai, aztán megint egy kis játék, pár perc csendben telik el, az első hibáig, amiért nincs bocsánat, a rögtönítélő bíróság összeül, dönt, ítél, akaszt, és akkor ne akarjon elkésni az ember, meg aztán végtére is jó itt, a pálya szélén és közben, ahogy telik az idő elfogynak a hangos szavak, mert már mindenki az utolsó erőfoszlányokat rendezgeti magában, amolyan méregtelenítés utáni állapotba kerülve, megtisztulva lelkileg, valami földöntúli, lágy karmikus állapotban, amikor végre kikiabáltam magamból a rosszat, jó-jó, az elején még hangos fenegyerekként üvöltöttem, de a végére szent békesség vesz erőt rajtam, és lám az idő telik, hoppá, az idő, csere, kiáltod erőtlenül, rekedtes hangon, senki nem néz fel, a karmikus béke egyhangúságában pattan a labda lábról lábra, na jó, mély lélegzet: csere!, ezt már valaki meghallja, erőtlenül lecsoszog, neked meg van öt jó perced, ezért mint erőtől duzzadó vadló ficánkolsz a pályán, rohansz föl-le, aztán elfogy a levegő, a nap erősen süti a tarkód, és a szíved táján is érzed azt az ismerős kellemetlen szúrást, csak bírjam ki még egy kicsit, csak öt percre, legfeljebb legközelebb is kések egy kicsit.

Fábián Tibor

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük