A történelmi Dobrudzsa területén ma három ország osztozik. A legnagyobb része Romániához, kisebb Bulgáriához tartozik, de egy kicsiny terület északon Ukrajnához került. A soknemzetiségű dobrudzsai régiónak mindig is meghatározó elemei voltak a lovasnomád gyökerű népek.
Az ókorban a térséget Schytia-Minor (azaz Kis-Szkítiának) nevezték. A Hun Birodalom széthullása után tartósan a Dunai Bolgár Kánság alakított ki itt államot, és évszázadokig az onogur – török bolgárok országához tartozott. A 9. század derekán az al-dunai térség a magyarok szállásterületének nyugati határa lett. A magyar honfoglalás után a besenyők nyomultak ide a bolgár, majd bizánci dominancia hanyatlása következményeként. A középkor további részében besenyő, kun, majd tatár népek érkeztek nagy számban Dobrudzsa területére.
A 14 századtól az Oszmán térhódítás alkalmával az egész Bolgár Birodalom, majd az Al-Duna térsége is török uralom alá került, amely egészen a 19. század utolsó harmadáig tartott. 1878-ban az orosz segítséggel frissen megalakított új állam, az Egyesült Román Fejedelemség része lett (ekkor egyesült Havasalföld és Moldva). A soknemzetiségű Dobrudzsában vlachok (azaz magyarosan oláhok, a mai románok elődei) is letelepedtek, amikor kivándoroltak a balkáni őshazájukból. A török uralom hajnalán vlach vajda is kormányozta rövid ideig az al-dunai területeket.
A terület lakossága a 20. század elején jórészt tatár, török nyelvű népekből, illetve bolgárokból állt, a románok apró kisebbséget alkottak. Majd az I. világháborút lezáró békében Dobrudzsa déli része is román fennhatóság alá került. A 19. század végén és a 20. század elején a terület új gazdája a Román Királyság hatalmas nemzeti betelepítési programba kezdett, hogy a török – tatár származású többségi lakosság arányát csökkentsék. Első lépésként, még a világháború előtt több mint 40 román nyelvű iskolát építettek, és ennél is több templomot (ezt a folyamatot szokták “hagymakupolás honfoglalásnak” emlegetni). Majd a dél-dobrudzsai területekre több tízezer macedorománt telepítettek be a balkán-közepi román (vlach) őshazából.
Az elrománosítás folyamatos volt a térségben a második világháború környéki évtizedekben, majd a kommunizmus alatt is. A román nemzetiség teljes többségbe került, a most használatos hivatalos adatok szerint nagyjából 50-60 ezer főre tehető a dobrudzsai törökök és tatárok létszáma. Érdemes megemlíteni, hogy a terület a középkor folyamán magyar hűbérbirtok is volt. A kommunizmus alatt a román állam az elhurcolt székelység legnagyobb átnevelőtáborait működtette Dobrudzsában. (forrás: www.kurultaj.hu)
Dobrudzsában tartották a Turco-Tatar Kurultaj rendezvényt, a Magyar-Turán Alapítvány küldöttségének bemutató csapatát Kopecsni Gábor, a Felvidéki Dalia Szövetség elnöke vezette.
Dr. Bencze Mihály: A dobrudzsai kurultaj hogyan alakult, mi volt az előzménye, mit jelentett számukra a már működő magyar minta?
Kopecsni Gábor: A Magyar-Turán Alapítvány által életrehozott Kurultaj, a hun-türk tudatú népek találkozója, amely minden második évben szerveződik Bugacon, nagy hatást kelt az ázsiai rokon népek körében, így szervezték meg többek között Kazakisztánban az Ulu dala Köspendiler Alemi (sztyeppe gyermekei) rendezvényt, vagy egy másik példa a Kyrgyzisztánba rendezett Nomád Világjátékokat. Ebből a példából merítkezve a Dobrudzsában élő tatárok és törökök összefogva megalapították a Türk-Tatár Demokrata Egyesületet, ezen keresztül pedig a saját rendezvényüket szervezték Turco-Tatar Kurultaj néven, amely a saját népük összefogását és a nemzettudatát hangsúlyozta, mint Romániában élő kisebbség.
B. M.: A dobrudzsai kurultájon milyen országok vettek részt, és milyen nemzetiségek?
K. G.: A rendezvény elsősorban a kisebbségben élő tatár és török rendezvény kívánt lenni, de természetesen meghívást kaptak más országok kisebbségei is. Törökország, az Oroszországban élő tatárok, Bulgária, Kazakisztán és Magyarországról a Magyar-Turán Alapítvány csapata képviseltette magát. Természetesen voltak románok is, akik éppen arra jártak, és érdeklődve nézték a zajló eseményt.
B. M.: Mennyire sikerült az egykori szkíta, majd a hun népek ma elő utódaiban visszaállítani a helyes történelmi tudatot? Ezen a rendezvényen ez a vonal hogyan nyilvánult meg?
K. G.: Ez a rendezvény a hagyományőrzésre volt kihegyezve, s az országok képviselői is hagyományőrző tevékenységet folytattak. Voltak énekesek, néptáncosok, gasztronómia, mi pedig a harcművészeti bemutatónkkal léptünk fel. A rendezvény másik eseménye pedig a birkózó versenyek, amelyen több versenyszámban küzdöttek előselejtezőket a szombaton, majd a vasárnapi fő napon pedig a helyszínen mérkőztek a döntősök. Magyarországot Péntek Zoltán képviselte, aki két ezüstérmet szerzett! A történelmi tudat nyilván helyi fontosságú munka, de a rendezvény is minden bizonnyal ezt a célt szolgálta. Az viszont tény, és felemelő érzés volt, amikor török nyelven kijelentették, természetesen aztán fordították, hogy a türk tudatú népek mindig is a piros-fehér-zöld színek alatt egyesültek.
B. M.: Az erdélyi magyarság képviselte-e magát ezen a rendezvényen? Hogyan zárkózik fel az erdélyi magyarság ehhez a Bíró András által felépített „nemzetközi” vonalhoz? Erdélyben mikor lehet egy ilyen kurultajt szervezni?
K. G.: A Magyar-Turán csapat tagjaként volt egy erdélyi képviselő, de külön nem volt képviselet Erdélynek. Ez a kérdés sokkal inkább az erdélyieket illetné, mint engem. Elmondhatom, hogy a bugaci Kurultajon és az Ősök Napján rendszeresen, nagy számban és szinte az egész Erdély területéről képviselik magukat! Talán egy vezetőre lenne szükség, aki összefogná a magyarokat vagy központilag irányítana, és meg lehetne szervezni a Kurultajt. Az erő megvan, ez nem kérdés, segítség pedig akad! Ez csak Önökön múlik!
Dr. Bencze Mihály