Pár éve a helyszínen követjük öcsémmel a magyar labdarúgó válogatott mérkőzéseit. Általában fergeteges és eufórikus a hangulat, néha viszont megtörténik, hogy zavaró tényezők miatt lennebb esik a lelkesedés. Ilyen volt például 2016. március végén a horvátok elleni barátságos.

A B-szektorba vettünk jegyet, ahol a szervezett szurkolói csoport végig állva bíztatja a csapatot. Mivel mi is hasonlóan fanatikusak vagyunk, megfelelőnek tartottuk a szektorválasztást. Arra nem gondoltunk, hogy egy szekrény méretű részeg belénk köt, hogy nem szurkolunk eléggé. Körülbelül az orráig sem látott, tántorogva közelgett felénk, és mindenfélének elmondott minket.

Bár közünk sincs a Fradi meccseihez, megkaptuk a Kubatov kutyái becenevet is, majd öcsémet erőteljesen meglökte. Szerencsére sikerült a továbbiakban verbálisan elsimítani a dolgot. A kedves úriember pár sorral feljebb ment, és mindenki szurkolt tovább. Tíz perc múlva újra lejött hozzánk, hogy átöleljen, mivel most látta, hogy mi tényleg szurkolunk…

Jött aztán az Európa-bajnokság, ahol ilyenek nem történtek, nem történhettek meg. A tábor egységes volt, elfoglaltuk Bordeaux-t, piros-fehér-zöldben úszott Marseille (erről meg is jelent egy külön beszámoló az erdély.ma oldalán Marseille-i mámor címmel), majd Lyonban a torna egyik legjobb meccsét játszottuk a későbbi győztes Portugália ellen. Fergeteges volt a hangulat.

 

Sikerült Tolouse-ba is eljutnunk, a belgák ellen elvesztett nyolcaddöntő viszont szurkolás és eredmény szempontjából is keserűre sikeredett. Az összképet tekintve elégedett volt mindenki, történelmi siker volt a franciaországi szereplés. Még az Eiffel torony is magyar színekben pompázott egy este erejéig.

Bizakodóan indult tehát a 2018-as világbajnoki selejtezősorozat. Feröer-szigeteki kirándulással kezdődött, és óriási csalódással. (Erről is beszámoltam az erdély.ma olvasóinak a Dupla nulla Feröeren című elbeszélésében.) Jött aztán az andorrai leszerepelés, amikor amatőr játékosoktól, pékektől és postásoktól kaptunk ki… Mindez már a múlté. Inkább egy sokkal frissebb „élményt” szeretnék elmesélni.

A hazai, budapesti meccseken immár a másik kapu mögött szurkoltunk, a D szektorban. Ott is sokan állva bíztatták a mieinket, és nagyon jó volt a hangulat. Kivételesre sikerült azonban a múlt heti, Lettország elleni hazai mérkőzés. A pireneusoki törpeállam ellen elszenvedett vereség ellenére szinte teltház volt. Lelkesen bíztattuk a csapatot, mikor hirtelen azt vettem észre, hogy valaki napraforgómaghéjjal dobál… Hátrafordultam. Egy negyven körüli bajszos fickó nyugodtan ülve szotyolázott mögöttem.

– Ülj már le, nem látom tőled a mérkőzést! – üvöltött rám.

Elsőre azt sem tudtam, hogy reagáljak erre. Hogy lehet valaki ekkora bunkó, hogy maghéjjal dobálózzon?

– Szépen kértelek, ülj már le, nem látok tőled! – szólt újra.
– Persze, ez szépen kérés, hogy hátulról dobálsz? – kiáltottam vissza neki, miután végre megtaláltam a megfelelő hangnemet. Erre már több szurkoló is felfigyelt, és ők is odaszóltak neki, menjen színházba, ha üldögélni akar.
– Dobálj engem, te paraszt, ha akkora a szád! – kiáltott oda a bajszosnak egy nálam nagyobb mellszélességű szurkoló.

Ezzel lecsitultak a kedélyek. Mi továbbra is állva szurkoltunk. Félidőben számunkra kedvező volt az eredmény, vezettünk.

Kedves bajszos barátunk nem nyugodott bele a helyzetébe. Alig kezdődött el a második játékrész, valaki megfogta a vállamat. Megfordultam. Egy nagydarab kigyúrt kopasz biztonsági ember volt mögöttem.

– Ülj le. – csak ennyit mondott.
– Már miért ülnék le? Egy stadionban vagyok, szurkolnék. – erre már én is meglehetősen felkaptam a vizet.
– Nem látnak tőled a többiek. – mondta a security-s, akit szurkolói berkekben csak egyszerűen szekusnak szoktunk nevezni.
– De, látnak a többiek, csak az a bajszos kötekedik! – szólt közbe az egyik szurkolótársam.
– Nem mondom még egyszer, ülj le!
– Nem ülök le, én szurkolni jöttem. – válaszoltam.
– Ne bosszants fel, mert kivezetlek! – üvöltötte a szekus, és már fogta is a karom. Csak úgy dagadtak az erei, olyan dühös volt.
– Miért vezetnél ki? Milyen szabályt nem tartottam be?
– Most már elegem van belőled! – erre még közelebb lépett hozzám, kopasz fejével szinte érintve a homlokomat. Szerencsére a többi szurkoló is közbeavatkozott:
– Ez nem színház! Hagyd már békén! Az a paraszt szotyolával dobálózott hátulról! Amúgy meg látnak a többiek, akkor is, ha nem ülünk le! – kiabálták.

A szekus végre elténfergett, mi pedig kicsit arrébb mentünk, ahol többen szurkoltak állva. Ezzel viszont még nincs vége. Mikor jöttünk ki a stadionból, a „biztonság” őre öcsémet hátulról tarkón ragadta, és elébe állt. Egyből odaugrottam, és kérdeztem, hogy most meg mi a baja. Csak annyit mondott, hogy „ne keressétek a bajt”, meg „miért néztünk rá”, mikor jöttünk ki… Egy másik biztonsági közben karba tett kézzel nézett… Végül sikerült eljönni, nem történt több agresszió.

A testvérem jelentette az egész esetet az MLSZ-nek (Magyar Labdarúgó Szövetség), azok viszont semmit se tettek, nem válaszoltak, sőt valószínűleg a markukba röhögtek, ahogy ismerjük a szurkolóellenes politikájukat.

A Lettország és a Portugália elleni válogatott meccsek között ellátogattunk Tihanyba. Az időjárás sajnos nem volt kedvező. Zuhogott az eső, és bementünk öcsémmel egy vendéglőbe. Ki volt írva hatalmas betűkkel, hogy rengeteg halból készült étel van. Ki akartunk próbálni valami helyi specialitást, ha már a Balaton partján vagyunk.

Két vendég ült a teraszon, azon kívül senki. Mégis időbe telt, míg előjött a pincér. Két étlapot kértünk volna, de nem volt. Kitessékelt minket az esőbe, hogy a vendéglő előtti táblán olvassuk el a választékot. Előtte még elsorolta a leveseket:

– Van gulyás, húsleves, és zöldségleves.
– Halászlé nincs? – kérdeztem hitetlenkedve, elvégre azért jöttünk ide.
– Szerinted van? Az előbb soroltam el a leveseket, említettem a halászlevet? Nincs.
– Akkor kérünk két gulyást.
– Második fogás?
– Sült ponty van?
– Szerinted van? Ha lenne, akkor lenne halászlé is! – közölte a kedves vendéglátó. Igaza is volt, nyilván nekünk kellett volna kitalálni, hogy miért nincs halászlé.

Kimentünk a vendéglő előtti menüt megnézni még egyszer.

– Kérnénk akkor két tihanyi borzaskát. Az körettel van?
– Ott írja, hogy van hozzá köret.

Hát nem írta… De már nem akartam vitatkozni vele. A két vendég már kuncogott a beszélgetésünkön.

– Te pesti vagy? – kérdezték a kiszolgálótól.

A választ már nem hallottam, annyira dühös voltam. Ha nem zuhogott volna az eső, akkor már rég otthagytam volna őket.

Eszembe jut az is, amikor ellátogattam a fővárosi állatkertbe. Épp mentem volna be az egyik üvegházba, csak az ajtót elállta egy harmincöt körüli napszemüveges férfi. Mögötte olyan tíz méterre jött lassan a felesége (vagy barátnője) egy babakocsival. Megálltam, és vártam, de nem történt semmi, így nyúltam a kilincs felé. Erre a férfi kinyitotta az ajtót. Bementem.

– Nem neked nyitottam ki az ajtót, te sügér! – kiabált rám a fickó.

Ámulva néztem vissza… Ez most velem beszél? Ő állta el az utat, és a párja amúgy is méterekkel arrébb jött, miért kell ezért felkapni a vizet?

– Igen, hozzád beszélek, te gyökér! – toldotta hozzá az úriember.

Egy gúnyos mosolyt villantottam rá, és tovább álltam. Nem érdemes az ilyenekkel vitatkozni. Azért még kicsit elgondolkoztam a gyors metamorfózisomon, hogyan lettem halfajtából hirtelen növény.

Magyarország, szeretlek?

Nekünk, határon túli magyaroknak, mindig felemelő érzés az Anyaországba látogatni. Nekem már az is mosolyt csal az arcomra, ha magyar feliratokat láthatok. Nincs meg az a kisebbségi érzés sem… Már gyerekkoromban is mindig úgy mentünk ki, mintha az Ígéret Földjére látogatnánk. Akarva, akaratlanul is bennünk van, hogy milyen jó ott kint, hisz mindenki magyar. Ott már nem köthetnek belénk. Hisz ők is magyarok. Ugyanazt a nyelvet beszéljük. A sok tapasztalattal számomra ez a rózsaszín lufi már rég kipukkant. Magyarországon is ugyanúgy vannak jó emberek, vannak rossz emberek, vannak, akikkel lehet értelmesen beszélgetni, mások belénk kötnek. Sokszor már az az érzésem, hogy külön szótárra van szükségem, ha Budapestre megyek. A vendéglőben megkínált a pincérnő egy salival, először arra gondoltam, hogy egy jókora sallert kapok, jól pofán vág, aztán megtudtuk, hogy az a saláta beceneve. De van „ubi” (uborka), van „ücsi” (üdítő), és már egy koccintásnál azt kimondani, hogy egészségedre „frankón ultra ciki”, inkább „egi” a divatos helyette.

Mindemellett hiszem, és biztos vagyok benne, hogy vannak még egészséges magyar nemzettudatú emberek. Vannak barátaim az Anyaországban. Vannak olyan emberek, akikkel értelmesen lehet beszélgetni. Hiszek abban, hogy van kedvesség és van tartás. Magyarország, én így is szeretlek.

Pataki Előd

1 Megjegyzés

  1. Antal m.

    Ha igy van, -szerintem semmi gond!– igy fogadjuk el.
    Csak,– azért se kell különleges megjegyzéseket tenni, amikor Erdélyben-Székelyföldön beszédeink szavai /néha/eltérőek, kifejezésileg az, – anyaországunkétól! Főleg, –nem magyartalan!
    Jó ezt igy közössen elfogadni.

    Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük