A magyar nyelv napján üldögéltem a városi adóhivatalban (hivatalosan: közpénzügyi igazgatóság), és azon morfondíroztam, milyen eseménytelenül telik a nap.
Jó, viszonylag új keletű eme ünnepünk, és meghatározását illetően kicsit zavaros is, hiszen eleinte (2009-ben legelőször) április 23-án tartották, annak okán, hogy egy évvel korábban azon a napon nyílott meg a Magyar Nyelv Múzeuma Széphalmon, Kazinczy Ferenc mauzóleuma mellett.
Ezt a napot találta volna legmegfelelőbbnek az Anyanyelvápolók Szövetsége, de a politikum – ezúttal jó érzékkel – beleszólt a civilek dolgába: 2011-ben úgy döntött az Országgyűlés, a magyar nyelv napja inkább november 13-a legyen, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő törvényt. Jó döntés volt tehát a nyolc esztendővel ezelőtti, s azóta szorgalmasan ünneplik is a magyar nyelv napját Kárpát-medence-szerte – kivéve Sepsiszentgyörgyöt. Amely város tudvalevőleg Székelyföld kulturális fővárosa.
Miközben ezt így egy szuszra levezettem magamban, a szép nagy tévére tévedt tekintetem. Mert az is van az adóhivatalban (hivatalosan: közpénzügyi igazgatóság), képernyőjén folyamatosan fontos információk jelennek meg. Nyilván, adóügyi jellegű tájékoztatások. Hogy ki mentesül a helyi adók és illetékek kifizetése alól, és hogy ennek eléréséhez mikor és milyen iratcsomót kell összeállítania; hogy hogyan lehet otthonról adót törleszteni, mert azért mégiscsak kényelmesebb egy kávé mellett, papucsban üldögélve fizetni, ha már kell, és így tovább. Mondom, csupa hasznos tudnivaló, melyek ugyan kellemesebbé nem teszik a várakozást, de mégiscsak okulásul szolgálnak az adófizető polgároknak.
Egy baj van csupán a szép nagy tévével: nem tud magyarul. A végtelenített felvételen csak és kizárólag román nyelven pörögnek a tájékoztatások. Nem is tenném szóvá e kis „szépséghibát” (hiszen megróttak már felső körökből, hogy állandóan „kötekedem” olyan „pitiáner” dolgok miatt, mint a Kós Károly utcai terelőtáblákról minduntalan lemaradó ékezetek), ha az adóhivatal (hivatalosan: közpénzügyi igazgatóság) belső felújítása nem épp most kezdődött volna el, az egy hónaposra tervezett munkálat végeztével pedig „a lakók gyorsabban és kényelmesebben intézhetik majd az ügyeiket”. Nos, a majdani gyorsabb ügyintézésben semmi okom kételkedni, ám ha az a tévé továbbra is csak románul fog adóügyi jó tanácsokkal ellátni engem, a kényelmesebbnek ígért várakozást felettébb kétkedve hiszem el. Mert Románia legnagyobb magyar többségű városában magyar emberként igenis zavar, hogy a magyar városvezetés csak és kizárólag román nyelven kíván velem értekezni, és ezáltal épp azt a másodrangú állampolgári érzést erősíteni bennem és nemzettársaimban, amely ellen oly vehemensen tiltakoznak politikusaink.
Adalék. A magyar nyelv napján Kolozsváron a Magyar Ifjúsági Központ YZ Intézete, és az Igen, tessék! Egyesület előadást szervezett az anyanyelvhasználatról, melyen Vitairat egy kolozsvári magyar anyanyelvhasználati stratégia szükségességéről címmel vitaindítónak szánt dokumentumot is bemutattak. Az előadások során számos fontos dolog elhangzott, én a Krónika tudósítása alapján csupán két megállapítást emelek ki. Az első egy általános megfogalmazás: „előfordul, hogy az erdélyi magyarság akkor is lemond anyanyelvének használatáról, amikor a román fél nem tiltja”. Példákat, sajnos, százával lehetne sorolni. Egyet fennebb szóvá tettem. Hogy miért? Ismételten idézet a Krónikából: „a magyar közösség tagjainak szintén megvan a felelőssége az anyanyelvhasználatban, ráadásul ők azok, akik ezt számon kérhetik vezetőiken”.
Ezek után mi mást kívánhatnék hát, mint magyaros megújulást a közpénzügyi igazgatóságnak.
Váry O. Péter / Háromszék