Lövéte községben emberemlékezet óta minden szombaton malacvásár volt és van is a mai napig. A vásár korán reggel virradatkor kezdődik és a déli órákig tart.
A környék falvaiból mind odahordják a malacokat ládás szekerekben mely ládának a tetején egy csapóajtó van, hogy azon keresztül emelhessék ki az eladásra szánt malacokat.
A választék minden esetben kifogástalan minőség, csak szép malacok találhatók az említett piacon, de az is baj, ha nagyon szép a malac, mert azok könnyen lehet, hogy tehéntejen tartott malacok, amiknek étkeztetésénél gondok adódhatnak, ugyanis nem fogadják el az újgazda akármilyen moslékját!
Minden szombat reggelén kivonulnak tehát a lövétei malacpiacra az eladók és a vevők. A piac mustrával kezdődik, több csoportba verődve szemrevételezik egymás malacait s eközben nagyjából az árak is kialakulnak. Nem lehet tudni az okát, hogy miért, de a lövétei piac mindig drágább, mint az egész vármegyében.
Éppen a mi emberünk malacainak mustrájára került a sor, amikor az egyik jó ismerőse megkérdezi:
– Hány malacot is hoztál te barátom? Azt mondád nyolcat, de itt csak hét van!
– Az nem lehet, nyolcat tettünk belé, igaz-e kicsi fiam? – kérdi a gyermekét.
– Igaz, édisapám! – bólogat a gyermek.
Számolják egyszer, számolják tízszer, de azok csak heten maradnak, mint a gonoszak! Nézik a csapóajtó hangolóját, hát az valahogy kihangolódott!
– Hát nem kihangolódott a rázkódástól és kiszökött a malac? – kesereg a károsult.
– Vagy kivették onnan! – szólalt meg egy lövétei ember, aki minden alkalommal jelenlévő, piacszakértő volt. – Mert én itt láttam kancsi Karcsit, a tolvaj cigányt sündörögni és mondhatom furcsán viselkedett!
– Igen, igen – avatkozott bele a beszédbe izgatottan egy ott bámészkodó. – Egy mozgó valamit takargatott kabátjával a hóna alatt és úgy oldalolt, mint akinek sürgős dolga akadt!
– Az anyja mindenit, utána emberek, messze nem mehetett!
Két üres szekérre felszállt vagy tíz ember, botokkal és ostorokkal a kezükben és magukkal vitték az ott szolgálatban lévő milicista elvtársat is. Elindultak lóhalálában malac után, tolvajt fogni!
A falu járókelői igazították útjukat, itt volt, erre ment, még eléritek, hóna alatt mozgott valami egy rongyos kabátban! Hogy malac volt-e nem tudjuk, de kutya nem lehetett, sem macska, mert a cigány csak olyant lop, ami ehető!
Alig hogy kiérnek Lövetéről megpillantják a cigányt, ahogy az almási országúton halad szokatlan sebességgel. De a cigány is meglátja az őt követő porfelhőt és rémülten tudatosul benne, hogy ez a vihar semmi jót nem hoz neki! Gyors mentében ledobja a malacot és magára veszi a kabátját.
Csakhogy a malac ahelyett, hogy elszaladna, a menekülő cigányt kezdi követni, mert fél egyedül maradni. Ahogy az üldözők odaérnek az említett, szokatlan kép fogadja őket.
– Állj meg te kancsi tolvaj! – kiált rá a malac gazdája. – Elloptad a malacomat, most élve megnyúzunk!
– Én már ugyan nem! – védekezik a cigány. – Ha szemük van, láthatják, hogy ő szalad utánam, a piactól kergetem vissza folyamatosan, de nem tágít. Még el sem bírok szaladni előle!
– Nem vezetsz te félre minket csalafinta cigánya, most ellátjuk mi a bajodat!
Azzal leugrálnak, a szekérről mind ahányan vannak és indulnak cigányt verni. Hanem az utolsó pillanatban rájuk kiált a milicista, mint a törvény embere.
– Álljanak meg az elvtársak, mert a körülmények nem eléggé egyértelműek! Ugyanis a „corpus delictis”, mármint a malac nem kényszerből, hanem saját akaratából követte a feltételezett tettest, így a lopás gyanúja nem bizonyítható!
Így szabadult meg az agyafúrt cigány az emberek haragjától és a törvény szigorától.
Sebők Mihály