Maradékok országaFélszülőfalumból erdész barátommal beszélgetek, faggatjuk egymást erről-arról, családról, közös ismerősökről, aztán szóba kerül a munka is, kicsi elégtétel, sok bosszúság, ilyen az élet, de toljuk előre, míg hagyják.

Bólogatok beleegyezőleg, hogy tényleg, és hogy igen, aztán valami megüti a fülemet. Azt mondja erdész barátom, a legnagyobb gond manapság, hogy nem kapni napszámost. A fél falu külföldön keresett magának munkát, csak az maradt itthon, aki vagy nem tud, vagy nem akar dolgozni. Nem kételkedem szavaiban, mégis nehezen hiszem, amit állít, hiszen félszülőfalum is egyike azoknak a székelyföldi településeknek, melyek egykoron ha nem is gazdagságukról, de viszonylagos jólétükről voltak nevezetesek, és melyekben előbb a kommunizmus verte szét a hagyományos faluközösséget, majd a kapitalizmus orozta el a talpra állás lehetőségét.

Sok szegény ember lakja, a felszegen fél falunyi putri épült csak az elmúlt húsz-huszonöt esztendőben. Tíz éve még nem volt gond, ha kellett két markos legény egy autót megrakni az erdei út széléről fával, ma nagyítóval sem találni bár egyet, aki pénzért dolgozna. Hát így állunk, mondja erdész barátom.

Mintha beszélgetésünk folytatása lenne a begyűrűző hír: a mezőn már nem dolgozik senki, a vidékiek valamennyien a polgármesteri hivatalok ajtajában szociális segélyért állnak sorba – mondta bizonyos Laurenţiu Baciu, akiről elég annyit tudni, hogy ő a Mezőgazdasági Termelők Országos Szövetségének az elnöke. Hogy nem légből kapott a megállapítása, azt bizonyítja félszülőfalum példája is, de tetszőlegesen lehetne kiválasztani bármely vidéki települést – a helyzet ugyanaz.

Baciu mondott még olyanokat is, hogy 90-től mostanáig hibát hibára halmoztunk (mármint nem mi, a pór, hanem az általunk megválasztott döntéshozók), meg hogy számítása szerint eurómilliárdok mennek el szociális segélyre úgy, hogy ennek kedvezményezettjei nem fizetnek sem adót, sem társadalombiztosítást, sem járulékokat, és nem érdekli őket a tanulás sem. Azt hiszem, épp ez utóbbi kijelentésével találta fején a szeget.

Nem állítom, hogy mindennek az alfája és az ómegája az iskolázottság, de tény, hogy a munkakerülők körében a legmagasabb az alacsony képzettségűek aránya. Nem csak Romániában, de az egész földkerekségen. Csakhogy itt a mindenkori kormányok, kiemelten a baloldali irányultságúak semmit sem tettek és továbbra sem szándékszanak semmit sem tenni a jelenség felszámolására vagy bár mérséklésére – és miért is pazarolnák erre energiájukat, hiszen öngólt rúgnának: szavazótáborukat veszítenék el. Persze hogy nem érdekli őket az olyan tanulmány, még ha a Világbank készítette is, amely azt ajánlja, hogy többet (és főként értelmesebben!) kellene fektetni az oktatásba, nem csupán a nemzeti össztermék 3,1 százalékát. Az az információ meg pláne nem jut el a fülükig, hogy az ország lakosságának alig-alig egynegyede rendelkezik egyetemi végzettséggel, és ezzel az adattal a vonatkozó statisztikában az Európai Unió tagállamai közt legutolsó Románia.

Tudom, lerágott csont mindez, sokan felpanaszolták sokféleképp ugyanezt. De úgy tűnik, mégsem elég sokszor. Hát addig kell mondani és ismételni, mígnem meghallják, kiknek meg kellene hallaniuk, nem csak azoknak, kiknek fülét nem dugaszolta be a bársonyszék bélése.

Mert azért a maradékok országában nem csak azok élnek, akik nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, vannak – vagyunk! – itt még néhányan, akik merünk s tudunk holnapot álmodni.

Váry O. Péter / Háromszék

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük