Maradtak, akik voltakA nehézségekből fakadó gyötrelmek lerántják rólunk a képmutatás sallangjait, amelyek mögül előbújik az igazi énünk, és a magunk pőre valóságában állunk az élet nagy színpadán. Egyesek ilyenkor összeroppannak a holnaptól való rettegés súlya alatt.

Kétségbeesve vergődnek a megaláztatás porában. Segítségért esdekelnek azokhoz, akik leteperték őket. Mások viszont felemelt fejjel és egyenes derékkal viselik a rájuk rótt megpróbáltatásokat. Ellenállnak a csábításoknak és fenyegetéseknek. Keményebbé és elszántabbá válnak.

Ők azok, akikben megbízhatunk. Akikre egyén és közösségként egyaránt számíthatunk. Akik készek áldozatot vállalni az igazságért. Két díjazottunk – a feketehalmi börtönben raboskodó Beke István és Szőcs Zoltán – pedig az elmúlt bő három esztendő alatt bebizonyította, hogy közéjük tartozik.

A kálváriájuk akkor kezdődött, amikor az erdélyi magyarságot és ezen belül a székelységet immár több mint 100 esztendeje fojtogató bukaresti hatalom őket szemelte ki arra, hogy megfélemlítsen minket. Hogy meghurcolásuk által elszórja közöttünk a bizonytalanság magvait. Hogy a terrorizmus bélyegét rájuk sütve, bel- és külföldön hiteltelenítse a szabadságért folytatott békés küzdelmünket.

Maradtak, akik voltakA választás pedig azért esett rájuk, mert büszkén vállalták nemzeti hovatartozásukat, és másokat is erre buzdítottak. Mert példát mutattak hagyományápolásból, segítőkészségből és kiállásból. Mert tiltakoztak a minket egyre körmönfontabb módon sújtó elnyomás ellen, és cselekvő tagjai voltak a székelységnek. Éppen ezért a letartóztatásukkal mindannyiunk csuklóján kattant a bilincs.

A székely szabadnak született, így a bezártság hatalmas lelki megpróbáltatást jelent neki, kivált, ha ártatlanul és bűnözők között sínylődik a rácsok mögött. És nincs ez másképp a kézdivásárhelyi Beke István és Szőcs Zoltán esetében sem. Ők azonban, amint erről a fegyházban tett látogatásaim során személyesen is meggyőződtem, méltóságteljesen viselik, amit a Jóisten rájuk szabott.

Hitükbe kapaszkodva vallják, hogy semmi sem történik hiába, és szenvedésüket felajánlották az erdélyi magyarságért. A börtöncellában sem magukért aggódnak, hanem reményt vesztett, foszladozó öntudatú honfitársaikért. Azért imádkoznak, hogy népből nemzetté váljunk, mert csak ily módon tudjuk megőrizni a magyarságunkat. Ugyanakkor azt üzenik, hogy a fogság nem tudta megtörni őket.

Maradtak, akik voltak, és kiszabadulásuk után folytatják közösségépítő és megtartó tevékenységüket. Méltók tehát a megbecsülésünkre. Kiérdemelték, hogy felnézzünk rájuk. Rászolgáltak a Wass-akarat díjra.

(Elhangzott a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban, a díjazás alkalmából.)

Bedő Zoltán / Székely Hírmondó

6 hozzászólás

  1. antal m.

    Ősi európaiasságunk hagyományként bennünk maradt!
    Mindig a civilizált-művelt közösségekre rontanak rá,-irigység gyanánt!
    Kevesebb az önszorgalmú nép!
    A fejletlenségbe a ménkő se csap be!

    Válasz
    • Tóducz

      Dehogynem kedves antal m., azért éget le a római birodalom is, no meg a szovjet is!

      Válasz
  2. antal m.

    Az bebörtönzött ifjaink valós tettei a fentiek, s az írót bűnvád,- terror szándék! Ragozták
    már több féle képen!…Történelemben maradnak.

    Válasz
  3. Tóducz

    Nagyon érdekes, hogy mi magyarok tele vagyunk vasakkal (Wass, Vas, stb). Az egyik Albert, másik Levente, a még másikok pedig egyebek, egyesek fényesek mások pedig rozsdások.

    Válasz
    • Sorok-Soros

      Nem csak vasakkal vannak tele. Egy paran valami massal,es nem lehet mondani sem fenyesnek,sem rozsdasnak. Valami massal lehet jellemezni.

      Válasz
      • Névtelen

        Ehhez a hozzászóláshoz pedig csak annyit, nő COMMENT!

        Válasz

Szóljon hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük